Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 4. szám - Fried István: Petőfi Sándor és a „szláv” világ

(valamint Madách) nem kétféle lehetőségként, nem emberség és magyarság dicho- tómiájaként, és nem az idő szavát visszhangzó, illetőleg az időből kieső poéták ellentéteként jelenik meg, hanem - számukra - egyidejűén, - szintén számukra -, egyazon világirodalmi törekvés reprezentánsaiként. S ezzel összefüggésben és nem mellékesen az együttélő népek többféle hagyományát egyesítő költőiként. Petőfi szláv származása mellett a szlovák irodalmi közvélemény Madáchot is a szlávoktól elszakadt poétaként tartotta számon, Arany Jánosban pedig a közös mondakincs, a Mednyánszky Alajos által felszínre hozott Vág völgyi regék feldolgozóját fedezte föl. A Petőfi-recepciót a szlovákok és a szerbek számára lényegesen megkönnyítette, hogy a népköltészet irodalomba emelése sok tekintetben hasonló módon ment végbe, jóllehet az irodalmi nyelv megteremtését másképpen végezte el a három irodalom. Ide tartozik annak említése, hogy sem a szerb, sem a szlovák, sem a magyar irodalomban a folklorisztikailag hitelesen népi az irodalmi tudatban és elméletben sokáig nem vált el a népszerűtől, mint ezt Erdélyi János és Ján Kollár népköltési gyűjteménynek hirdetett kötetei bizonyítják, illetőleg Arany János és Zmaj balladái jelzik azt a forráscsoportot, amelyet irodalmivá minősítenek feldolgozásukkal. A Stúr-iskola költőinek éppen úgy kiindulópontja lett Kollár 1834/35-ös Národnie zpievanky-ja, mint ahogy Petőfi is — költészetében - reagált például a betyárballadákra, meg azokra a népdal felfedezése irányában tett lépésekre, amelyek az 1840-es esztendőkben mindenekelőtt Erdélyi tanulmányaiban láthatók. S minthogy mindhárom irodalomban tanúi vagyunk annak, mint válik szét a csupán népszerű (olykor triviális), a népit megközelítő vagy a népit átélve népiestől, és ennek a folyamatnak ágai miképpen jelzik a szétszakadást az epigo- nizmusra, illetőleg a népköltészetinek minősített műfajok és tónusok nemzeti irodalommá emelésére, ennek következtében az elméletileg a leginkább differenciált és Petőfi meg Arany életművével hitelesített törekvések megkönnyítik a nemzeti irodalmak továbblépését a klasszikus modernség felé. Amely viszont a romantikus örökség didakszisának elutasítása mellett a nemzeti költői próféta-attitűd továbbépítésének vállalásával (is) jeleskedik. Ekképpen Hviezdoslav és Zmaj Petőfi- (valamint Arany- és Madách-) átültetései a szlovák és a szerb irodalomban nem elsősorban egy, a magyar irodalomban klasszicizálódottnak tekintett korszakról hoznak anyanyelvi üzenetet, hanem a szabadabb életérzés, a nemzeti-emberi válságtudat, valamint a nemzet-emberség-progresszió gondolatköréből származó költői szó nemzetivé asszimilálásához adnak modell-igényű változatot. Zmaj Pető- fi-átültetései (meg másokéi) majd a XX. századi szerb Petófi-fordításokban (Veljko Petrovicéban, Mladen Leskovacéban, Danilo Kisében) visszhangoznak, annál is inkább, mivel Zmaj Petőfit úgy adta vissza szerbül, hogy átültetésében visszacsengenek a romantika felé lépő költőelőd, Branko Radicevic megoldásai; Hviezdoslav tárgyiasabb Petőfije ellenben a XIX. század második fele magyar költészetével párhuzamban látható szlovák poétika eredményeivel lesz egyszerre gazdagabbá és szegényebbé. Ám éppen ezáltal szólhat közvetlenül a XX. század másfajta poétikát megvalósító költőihez, mindenekelőtt Emil Boleslav Lukáchoz (kitűnő Az apostoltolmácsolása), valamint Ján Smrekhez, aki viszont a Petőfi-fordításokat összekapcsolta verselési és nyelvi kísérletekkel (nevezetesen a Szeptember végén című versnek elkészítette időmértékes és szillabotonikus változatát, míg Petőfi dialektus-lírájából a Hírős város az aafődön Kecskemét irodalmi nyelvi változata mellett Smrek elkészítette „sárosi tájszólás szerint”-i [Verzia na sarisskom nárecí] tolmácsolását; a kérdéssel alaposabban foglalkozó kutató a szlovák költő „egyenértékű stilisztikai megoldás”-áról szólt Smrek ,,kísérlet”-ét elemezvén).

79