Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 4. szám - Fried István: Petőfi Sándor és a „szláv” világ
jük az ingerült elutasítás, a renegátság vádját erővel hangoztató ellenkezés gesztusait. Még egy lényeges különbségre szeretnénk felhívni a figyelmet. Petőfi híre-neve fokozatosan halványult a „nyugati” irodalmakban; annak arányában, amiképpen a romantikus költőről szőtt ábrándok szétfoszlottak, s átadták helyüket a míves poétáról, a kávéházi költőről, az elátkozott, a bohém művészről szóló újabb legendáknak. Mindehhez járult a magyarságnak a XIX. század végétől mind kedvezőtlenebb angol és francia megítélése, illetőleg az a román és szláv „ellen”-propagan- da, amely szerint a szláv demokratikus eszmevilággal szemben a magyarság a nemzetiségi elnyomás, az úrhatnámság, sőt: sok tekintetben az ázsiaiság reprezentánsa, nem is szólva például a nyelvfejlődést tekintve a szlávok pusztán átadó és a magyarság pusztán átvevő szerepéről. Ebben a légkörben Jókai vagy Mikszáth elsősorban regényeik cselekményének érdekességével, „kuriozitásá”-val érhettek el, nem annyira „magas” irodalmi körökben, mint inkább az olvasók között, sikereket, Petőfi sem számíthatott számottevőbb jelentőségű utóéletre. Viszont éppen a XIX. század második felében bontakozik ki, a kedvezőtlen nemzeti—nemzetiségi helyzet ellenére, a szlovák és a szerb Petőfi-recepció; a nemzeti irodalom legjelentősebb költői egyéniségeinek tolmácsolása egyszerre járul hozzá az adott nemzeti irodalom tematikai, verselésbeli, az előadási modort illető újításához, s tanúskodik költőknek a „dulakodás fölött” kialakítani kész „magyarság”-képéről. Igaz, hogy még Jovan Jovanovic Zmaj és Pavol Országh Hviezdoslav Petőfihez való viszonya is ambivalens, az átütő erejű és korszakos jelentőségű fordítások mellett kap hangot a szláv ősöktől elszakadó és „Petrovic” voltát rejtő költő magatartásán érzett mélabú, mindazonáltal mind a fordítások mennyisége, mind pedig a fordítások nemzeti irodalmi funkciója a recepciónak, sőt: az intertextuali- tásnak több változatát reprezentálja. Ugyanis arról van szó, hogy a Petőfi-fordításokkal mind a szerb, mind pedig a szlovák költő egy, a saját irodalmukból jórészt hiányzó tónust és tematikát igyekeztek pótolni, olyan poétikai sajátosságok asszi- milálására vállalkoztak, amelyek saját és korábbi nemzeti irodalmi kezdeményeket igazolhattak. A Stúr-iskola esztétikainak álcázott etikai kánonja megfosztotta a szlovák irodalmat bizonyos műfajú művektől, a Petőfivel joggal egybevethető Jankó Král’ (aki Petőfihez hasonlóan börtönéből szabadult sasnak hitte ,,lelké”-t) nem hódíthatta meg mindazokat a költői tartományokat, amelyeken Petőfi járt, jóllehet nem egy kortárs kritikus rosszallására. A szintén Petőfi-kortárs szerb Branko Radicevic ugyan az új, népnyelvre alapozott irodalmi nyelven számos műfaji kísérletével bizonyította, hogy a városi közköltészet, a diák-poézis, valamint a romantikus ihletésű nemzeti irodalom szókincsével, terminológiájával lehetségesjelentékeny költészet létrehozása, a „romantikus áttörés” mégsem hozott teljes sikert, „csupán” megalapozta a teljes sikert. Ami egyben annyit jelent, hogy Radicevic és Král’ áttörése nem tette fölöslegessé azt a Petőfi-recepciót, amely az 1840-es években valójában még el sem kezdődött a szlovák, illetőleg a szerb irodalomban. Tehát mind a szlovák, mind a szerb irodalom számára egy későbbi időpontra maradt a Petőfi költészetéből áradó „kihívás” „lereagálása”. Annyit azért meg kell jegyeznem, hogy a szerb író, Jakov Ignjatovic — emlékirata szerint — személyesen találkozott Petőfi Sándorral, közöttük Lisznyay Kálmán közvetített, és e találkozás a magyarbarát szerb íróban és majdani országgyűlési képviselőben egy szláv alkatú, különleges egyéniség megismerését jelentette. A szlovák irodalomban viszont a Nemzeti dal visszhangzott Ján Botto szlovákosított terminológiájú átköltésében. Ez viszont az 1840-es esztendők szlovák—magyar irodalmi párhuzamosságára enged következtetni. Nem pusztán az elbeszélő költemények tematikája és nem annyira eposzi, mint inkább mesei—mondái előadási 77
