Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 4. szám - Lukácsy Sándor: A „szirénasíphangú dal”
A verset minden kiadás február legvégére helyezi. Erre a datálásra maga Petőfi adott okot azzal, hogy költeményei címjegyzékében a (vélhetőleg) februáriak sorába iktatta ezt a versét, az 1848 és a Beaurepaire közé. Ámde tudjuk, főként Mártinké András kutatásaiból, hogy Petőfi listái nem mindig követik a valóságos időrendet: olykor inkább ciklusépítő szándék szabta meg a besorolást, olykor pedig a költő egyszerűen tévedett. És tévedtek a szerkesztők: régibb kiadásokban a Beaurepaire is februári vers, noha nem lehet az, mert a francia király elűzéséről az első strófa szövege februárban nem mondhatta, hogy „most valami két hete” történt. (A hibát csak Kiss József 1976. évi kiadása korrigálta, a verset márciusból keltezve.) A Kemény szél fúj februári keletkezése több ok miatt is kétséges. A régi kritikai kiadás szerint Petőfi életében nem jelent meg, ez azonban tévedés, mert ott áll kinyomtatva az Életképek 1848. június 4-i számában. A forradalom Matt Petőfi többnyire aktuális célzatú költeményeket írt, s ezeket sietett közzétenni (módja volt rá, saját lapjában). Miért várt volna egy februári vers közreadásával júniusig? S egyáltalán: írhatott-e a párizsi események hatására februárban? A forradalom e hó 24-én diadalmaskodott, s a hír akkoriban lassan terjedt, a Pesti Hírlap csak március 5-én közölt részletes tudósítást. Petőfi ez időt, mint Naplójában írja, „egy Pesttől távol eső megyében” (Veszprémben) járt, ott, egy fogadóban lepte meg a hír, hogy Franciaország respublika. A Kemény szél fúj nem februári vers, nem a francia revolúció ihlette, és nem is forradalmi riadó. Inkább intés, óvás, figyelmeztetés. „Vigyázzatok a házaitokra...” — így nem az beszél, aki türelmetlenül várja a forradalmat. Petőfi forradalmi költészetének hangja más. „...hinni kezdem, hogy dicső napoknak Érjük maholnap hajnalát” (Levél Várady Antalhoz); „Csak szólna már, szólna már A harcok harsány trombitája!” (Véres napokról álmodom...); „Ott essem el én, A harc mezején” (Egy gondolat bánt engemet...); „Háború volt mindig éltem Legszebb gondolatja, Háború, hol vérét a szív Szabadságért ontja!” (Háború volt...); „A háború istene újra Fölveszi páncélját... És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja... Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma Vértengerbe kerül.” (Az ítélet). Nos, képzelhető-e, hogy amikor párizsi jeladásra elérkezni látszik a harci trombitáknak, az eldöntő viadalnak, a szabadságháborúnak, a fölajánlott halálnak, a vállalt vértengernek hőn áhított korszaka, akkor a költő házakért kezd aggódni? Képzelhető-e, hogy ő, aki bizonyosnak tartotta a forradalom bekövetkezését, most, végre jövetelét látva, elkezd feltételes módban beszélni: „Hátha mire a nap lehanyatlik...”, „ha rád kerül a sor”, „ha eljön a nagy munka”, „Ha a kenyértörés elközelit...” Képzelhető- e, hogy ő, aki Dózsa szellemét tűznek nevezte, s fenyegetve vágta a kiváltságosok szemébe: „vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!” (A nép nevében), elkép- zelhető-e, hogy éppen ő most e korábbi felszólítás aggodalmas parafrázisát fogalmazza meg: „Vigyázzatok... mire a nap lehanyatlik, Tűzben állunk már tetőtül talpig.” S ha aggódik, kiért, miért? Petőfi forradalmi versei „minden rabszolga-nép”-ért szólnak, tehát a magyarért is, de nemzeti karakterisztika nélkül. Ä hazafias költészet emblematikus szavait (ősi dicsőség, régi vitézség stb.), noha más verseiben nem idegenkedett tőlük, forradalmi lírájában következetesen kerülte. A Kemény szél fúj strófái viszont ezekkel vannak tele: „ Édes hazám”, „régi magyar nemzet”, „vitézség”, „apáink”, „a világot védtük”, „a tatár és a török világ”, „magyarok istene”. Ez a (márciusi) Nemzeti dal szókészlete. A magyarok istenére Oh magyarok istene, add jelit Esküszünk 71
