Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve IV. (Rákos Sándor: Csörte - Rába György: Kézrátétel - Beney Zsuzsa: Versek a labirintusból - Takács Zsuzsa: Viszonyok könyve - Markó Béla: Kiűzetés a számítógépből)
ség: „Küszöbödön fogok elbotlani, / s tudom hiába vársz. Hiába várlak.” (Uram, belefáradtam e világba.) Beney Zsuzsa nemcsak költő és hívő ember, mint Pilinszky János vallotta önmagáról, hanem a vallásosság költője is, megkapó esztétikai erővel. A kötetet Gyarmathy Tihamér öntörvényű, ám a labirintus-képzetkört is kifejező rajzai teszik még teljesebb egésszé. (Pannónia Könyvek, 1992) Takács Zsuzsa: Viszonyok könyve Lehet, hogy a memóriám is hibás, de nem emlékszem arra, hogy Takács Zsuzsa neve a különböző irányzatok lobogóin hatalmas betűkkel díszelgett volna, pedig a négy verseskönyv után megjelent válogatás, a Sötét és fény kora (1989) mindenképpen a mai jobbak között jelölte ki a helyét. Magam is így gondoltam, s éppen az azóta eltelt néhány év győzött meg arról, hogy a jobbaknak is az élén van Takács Zsuzsa. A folyóiratokban elég sűrűn megjelenő verseket olvasva már vártam az irodalmi eseményt, az új könyvet, amely most igazolja is ezt a várakozást. A Viszonyok könyve három ciklusának mindegyike mélyebb elemzést érdemelne, de leginkább az első, a semleges című Hatvan vers, amely néhol belső ciklusokra tagolódik, de mindegyikük összetartozik, a választott poétikai forma azonosságával is. Négy háromsoros, rímtelen szakaszból állnak e versek, ritmusuk szabad, mégis sajátos, egyedi kötöttségű, a gondolati és a mondattani lejtéshez igazodó, s egy belső dallamot következetesen, az egész cikluson rokon jelleggel végigvivő. Az egységesítő tendencia már a válogatott kötet szerkezetében s anyagában is megnyilvánult, ám ott két évtized mégiscsak változékonyabb világát kellett egységbe foglalni, míg itt egyetlen életidőszakaszét. Ez a szakasz, ennek versekbe sűrített, pillanatszerűvé és időtlenné is merevített, mégis mozgékonyán hullámzó képe adja a Hatvan vers, s az egész kötet varázsát. A pillanat azért olyan fontos, s azért válhat időtlenül általánossá is, mert számvetéshelyzet: múltat és jövőt, sőt létezés előttet és utánt hoz egy szintre. A lírai én nem mindentudó, ám tudatlan sem, evett a tudás fájából, s ezzel köztes helyzetbe jutott: múlandóvá vált, személlyé, akinek élete s halála van: „szemrehányásokkal illetem magamat, / hogy miért is gyötör az országom sorsa, / miért is akarlak szeretni, és / / a vakító, tiszta, szabadító hóból / miért igyekszem a szűk és romló / épület felé, mely ezek szerint: az életem?” (Csak verejtékben, fuldokolva). A „szűk és romló épület” nem valami végletes kietlenséget rejt, e ciklus - és e költészet egésze - lényegét az emberi kapcsolatok átélt megjelenítésében lelhetjük meg. A kapcsolatok, a viszonyok az emberi lét lényegkeresésének tükrében válnak központivá, s e keresett lényeg egyszerre érzelmi és gondolati, hétköznapian megszokott és megismételhetetlenül egyedi. A lírai én az egyetlen, a legigazibb társat keresi a maga egész eddigi történetében, de ilyent nem talál, legfeljebb emlékeiben, reménykedő képzeletében építheti fel és őrizheti meg azt, aminek a valóságos élet csak halványabb visszfényét képes nyújtani: „Hogy arca helyébe más arcot / képzelhettem, és ő tudta. Ragyogjon / majd a számkivettetésben ez az óra!” (Viszonyok könnye). E helyzet miatt lesz könnye a viszonyoknak, ám e könny csillog, ragyog a meglelt töredékes örömtől is, meg a könnycsepp költeménnyé kristályosodásának maradéktalan szépségétől is. Bár a mű révén az olvasóval való kapcsolat csak virtuális, jelképesen átélhető, mégis ad valami fogódzót a ciklus végén helyet kapó Üres út képzetével szemben. A „kipróbáltam mindent”, a „ti sem segíttek, édes férfiak!”, a „Valahányszor éltem / a vége ez lett. Ezért is félek tőle.” 84
