Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)

le kellett feküdnie. Általában azonban derűs, jókedvű volt. Rangján alulinak tartotta, hogy amiatt nyafogjon, ami elkerülhetetlen. Farádi Szabóval, minden csalódását feledve, nagy figyelemmel, szeretettel bánt: úgy festett, szerelmükbe a szörnyű baleset merőben új színeket, lehetó'ségeket hoz. Sok időt, még tüzetesebb beszélgetéseket, és főleg olvasást. Farádi Szabó hordta neki a kedvenc könyveit: regényeket, versesköteteket, művészi életrajzokat, s a nagy, fehér hó-asszony naphosszat olvashatott a heverójén fekve, s csak akkor csúszott le onnan oldalazva, óvatosan, ha már nem bírta az izzadást vagy főzött magának valamit a konyhában.

Farádi Szabó annyit volt vele, amennyit csak a munkája megengedett. Bevásárolt, bútorokat ragasztott meg és főleg hallgatta Olga lobbanékony, kritikus, lelkes megjegyzéseit az elolvasott dolgokról. A hőségtől folyton szomjas asszony minden alkalommal szokatlanul odaadó csókokkal fogadta, amikor megérkezett. Csak az volt a baj, a minden csóknál megismétlődő fönnakadás, hogy a hatalmas, vastag körzettől nem tudták átölelni egymást. Olga karjai alig érték el a férfi vállát, ő meg csak a gipsz-páncélt kopogtatta, a máskor olyan finom tapintású, remegő mell és a puha, illatos hát helyett. Nevettek fura mozdulataikon, megértették, hogy úgy látszik, Erosz a groteszk szerelemnek is barátja.

Mézeskenyér és turbán találkozása a konyhaasztalon

Talán senki másra nem gondolt olyan szeretettel, mint az ángyára, aki gondját viselte budai iskolai évei alatt. Anyai nagybátyja feleségénél, majd később özvegyénél nem tudott elképzelni önzetlenebb, melegebb szívű rokont. Pistát úgy szerette, úgy főzött neki, mosta-vasalta a ruháit, mintha a saját fia volna. Leginkább azonban azért szerette Pista, mert a tanyáról beszélgethetett vele. Ángya valamikor szintén tanyasi volt, s éppen úgy hiányoztak neki a régi szomszédok, esték, ünnepek, akácfák, lovak, tehenek, az egész különálló és különleges életforma, amihez ott hozzászokott. Csak egyben különbözött hősünktől: sokkal, de sokkal jobban emlékezett mindenkire, aki valaha ott élt, s mindenre, ami ott megesett. Farádi Szabó órákig elhallgatta a szinte szó szerint fölemlegetett, híres szóváltásokat, melyeket az egyes történetekben az öreg Soós vagy Bódog és akárki más számlájára lehetett írni. Emberi, paraszti arcokat, jellemeket; önzést, makacsságot, ravaszságot, nagylelkűséget, életbölcsességet idéztek föl ezek a szavak, Ángyi (mert Pista így becézte) fejében megőrződött jelenetek. És ami még ennél is többet jelentett: az édes hazai tájszólás változatlan kiejtésével és dallamosságával.

— Nind a, Pista! Hát együtté? - kiáltott és hozta unokaöccsének az éppen főzött tejlevest tésztával vagy a kapros túróslepényt, amit mindig is fönsége- sen tudott sütni.

Pista már nemigen szánta rá magát, hogy tájszólásban beszéljen, annál jobban esett neki, hogy az ángya ,,ollan”-jait, ,,amellik”-jeit, ,,ides gyerekem”-jeit újra hallhatja. Az egyik történetben szereplő ,,az a hüle gulásgyerek meg csak rítt, uhhogy mán a Sándor bátyádnok kellett rákajátania” mondat nemcsak

12