Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Mák Ferenc: Portré, történelmi árnyékkal (Czine Mihály: Móricz Zsigmond)
Portré, történelmi árnyékkal Czine Mihály: Móricz Zsigmond Negyedik, immár javított kiadásban jelent meg Czine Mihály irodalomtörténész Móricz Zsigmondról írt monográfiája. S bár semmiféle utalás vagy jegyzet nem jelzi, egyértelmű, hogy nem a magyar irodalom klasszikus alakjának szellemi-írói arcképét kellett „újrarajzolnia”, hanem a korszak, s annak történelmi megítélése követelt új megközelítést. Félő, hogy az elmúlt négy évtized során született monográfiák, pálya- és életrajzok, az egész életműveket átfogó méltatások túlnyomó többsége hasonló javításra szorul, felszámolva a történelmi szemlélet egyoldalúságát, árnyaltabb értékelést követelnek. Móriczról szólva monográfusa immár elmondhatja: a szocializmussal szembeni fenntartásai ellenére is lelkesen üdvözölte a Tanácsköztársaságot. „Odaállt azok mellé, akik a maguk szocialista programja megoldása közben az ó népi-nemzeti követeléseit is megoldják. Bízott benne, hogy a Tanácsköztársaság valóra váltja az ő régi reményeit is: a nemzeti függetlenséget, a szabadságot, az egyenlőséget; földosztást csinál, szociális jólétet teremt és magas kultúrát; eltakarítja minden szemetét a múltnak, és letör az emberről minden bilincset. Reményeiben hamarosan csalódnia kellett. A Tanácsköztársaság nem tudott megbirkózni a feladatokkal, elhibázott történelmi lépésnek bizonyult.” Móricz Zsigmond életművében 1918-1920-at követően nemcsak a nemzet gondjai, de a gondok megoldhatatlansága nyomán támadt emberi kín és szenvedés is helyet kap — ez az, ami éppen a csalódottságának forrása lesz, ez az, amit a monográfusnak újra kell értelmezni. Czine Mihály meghatározónak érzi a szülői ház - a szegényparaszt és a módosabb papi szülők lánya közötti házasság feloldhatatlan súrlódásai és feszültségei -, a gyermekkor és a táj élményét, mégis úgy véli, a pálya kezdetén mindez a lélek mélyére süppedt. Ahhoz, hogy felszakadjon, hogy gondolkodást formáló erővé váljon, tudatosan vállalt szembesülésre volt szüksége. Fiatal újságíróként, Az Újság munkatársaként Szatmár megyébe küldik ,„népgyűjtési útra”, ötven korona honorárium fejében. Újságírói feladat soha gazdagabban még nem kamatozott - írja könyvében Czine Mihály, „a magyar próza eddig legnagyobb eredményeihez szolgált tőkéül”. Móricz Zsigmond pedig későbbi vallomásában így fogalmazott: „Az a négy-öt esztendő, míg e vidéken jártam, az lett az én egyetemem, legfelsőbb életiskolám, írói propedeutikai tanfolyamom.” A szatmári élmények közvetlen forrásai lesznek a Hét krajcár című novellájának - melyről Czine Mihály megállapítja: új fejezetet nyitott a magyar novella-irodalomban —, és a Sárarany című regényében egyszerre kicsúcsosodó regényírói világának, szemléletének, egyben meggyőződésének is. 1911- ben az író népszerűsége csúcsán áll, Ady Endre, Füst Milán verset ír hozzá, Babits Mihály neki ajánlja A gólyakalifa című regényét, Bartók Béla pedig Az Isten háta mögött című művét tartja a legjobb magyar regénynek. A világháború, az összeomlás, az országvesztéssel járó forradalmak kora Móricz Zsigmond pályáját is kettétöri. A megváltoztathatatlan feletti elkeseredése történelmi érdeklődését is elmélyíti. 1921-ben írja Tündérkert című regényét Erdély múltjáról, annak egy próbatételektől terhes korszakáról. A példával „a bukott forradalmak utáni magyarságnak próbált utat keresni”. A trilógiának szánt művet csak másfél évtizeddel később fejezte be; 1934-ben jelent meg A nagy fejedelem, 1935-ben pedig A nap árnyéka című regénye. Közben sorra születnek a középparasztság gondjaival foglalkozó művei is, a Kivilágos-kivirradtig, az Úri muri, a Rokonok, jelezve, hogy ekkorra történelemlátása és szociális elhivatottsága végérvényesen egybeforrt, szemléletének rendíthetetlen alapja lett. „Súlyos, nagyon súlyos Móricz Zsigmond forradalom utáni megrendültsége” - írja a monográfus, s a személyes felelős- ségrevonáson túl sokkal elviselhetetlenebb a „befejezetlenség”, a félbehagyott társadalmi reformok és a restauráció látványa. Kétségbeesésének mélypontján túl azonban a magyar világ hétköznapi valóságában olyan erőket keres, „amelyek egy nemzeti összefogás szempontjából számba vehetők lennének”. Ideig-óráig úgy véli, hogy a dzsentri — a hivataltól elszenvedett lelkiszellemi torzulásai ellenére is - őriz még 92
