Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - K. Tóth László: „Szeretném, ha képeim itthon maradnának” (Beszélgetés Szemadám Györggyel)
„Szeretném, ha képeim itthon maradnának” Beszélgetés Szemadám Györggyel-O n hazánk egyik legnépszerűbb, legkvalifikáltabb festőművésze, kinek sikeres kiállításaival egyidőben könyvei, publikációi jelennek meg, emellett tanít és tévésorozatot vezet. De az út, amelyen eljutott ide, kacskaringókon, buktatókon keresztül vezetett. Mit szóltak ehhez szülei annak idején, amikor elindult?- Szüleim hatéves koromban elváltak, apámmal érdemi kapcsolatom vagy tíz évvel ezután kezdett kialakulni. Ahhoz a generációhoz tartozott, kinek életét egymás után törte derékba a háború, a hadifogság, a Rákosi-rendszer, majd ami ezután következett. Alapvetően humán beállítottságú ember volt, a hegedű mellett több hangszeren játszott, írt, festett, s élete végén faszobrokat is készített. Mindezek ellenére ilyenfajta törekvéseimet nevetségesnek, szánalomra méltónak tartotta, hiszen ő nem váltotta be a művészethez fűzött reményeit, műszaki ember lett. Mindig hangoztatta, hogy a műszaki pályáé a jövő (ha élne, nem tudom mit szólna, hogy a műegyetemre szinte nulla pontszámmal be lehet kerülni), festeni szép dolog, de csak hobbiként szabad. Sajnált a képzőművészettel, állatkerttel kapcsolatos tevékenységem miatt, ebben a tudatban halt meg. Édesanyám a postánál dolgozott osztályvezetőként. Úgy érzem, hosszú éveken át csak riadalmat okoztam neki, ellenben ma már elismeri, hogy ezeknek a szokatlan, vargabetűkkel kezdődő pályáknak is lehet egy sajátos kifutásuk.- Az állatkertbe hogyan került?- Gyerekkoromban történt egy másnak tán jelentéktelennek tűnő esemény, mely meghatározta későbbi életemet. Apai nagyapám egyszer gyufás skatulyában egy rózsabogarat hozott haza, és kiengedte az asztalon. Hihetetlenül fantasztikus élményt nyújtott nekem ez a bogár, mint valami csoda, mint egy kis ékszer, mozgott előttem, elképzelni sem tudtam, hogy létezik ilyen szín, ilyen élőlény. Ez indított el mind a képzőművészet, mind a természet felé. Nagyapám járta az erdőket, mezőket, megfigyelte a madarakat, s engem is gyakran magával vitt. Kisgyerekként értem meg a halálát, mellyel mindez megszűnt, aztán tizenegy-tizenkét éves koromban hirtelen felébredt bennem az érdeklődés a madarak iránt. Ebben a lakásban születtem, itt a Mártírok útján, és a világ tágasságának, sokféleségének megismeréséhez, az évszakok érzékeléséhez hozzátartozott, hogy kimenjek a természetbe. Azóta járom az ország különböző területeit és figyelem nemcsak a madárvilágot vagy a gombákat, hanem mindent, ami a természetrajzzal kapcsolatos. De leginkább a madarászat kötött le, ezért mentem el kezdő középiskolásként a Madártani Intézetbe, ahol nagyon szívélyesen fogadtak. Elkezdtem szisztematikusan, tudományos komolysággal vizsgálni a madárvilágot, a madarak rendszertanát, megtanultam latin nevüket. Az intézet munkatársaival jártam ki terepre, s megtanultam, hogyan lehet koncentrált, tudományos alapossággal és ugyanakkor élvezettel, valami eufóriával mozogni a szabadban. Érettségi után éppen ezért ilyen pályára akartam menni, holott közben festettem is, kiskoromtól kezdve 76
