Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Műhelyek és műhelygondok (Domokos Mátyás műsora)

korszaka volt. Nem azért, mert Aczél elvtárs így akarta, vagy talán Kádár így akarta. A magyar irodalomnak mindig nagy korszaka volt, amikor nem csak írástudók művelték, hanem emberek, akik ugyanúgy, mint az írástudatlan balladaszerző, valamiféleképpen írták azt, amit talán nem is akartak, és nemcsak tagadásképpen, egyáltalában nem csak tagadásképpen. Ez is csak utólagos megideo- logizálása most valaminek, hogy ebben a negyven évben mi írók, ha ugyan tán csak tagadtunk is, de azt aztán „tisztán”. Hát nem. Itt az emberek többsége nem tagadott; az írók se csak folyton „tagadtak”, és valljuk be, sokan egész jól éltek. Csurkának például rengeteg pénze jutott lóvesenyen elverni. Fölösleges tehát neki annyira káromolni azt a rendszert, amelyik őt remekül eltartotta. Most is remekül elláttatja magát. Meg aztán az is csak olyan politológusi fecsegés ám, hogy vannak itt nyertesek, vesztesek, csalódottak, meg mit tudom én micsodák itt Magyarországon az utóbbi két évben. Hogy mindezt nem ez a két esztendő, hanem a már szinte mitikussá dagasztott „negyven év” határozza meg. Minden bajért az a felelős. A negyven esztendő eleje, vagy úgy a hatvanas évek közepéig, csakugyan pokol volt. De később a magyarságnak, mint egésznek, valljuk már be végre, nem volt pokol. Itt emberek éltek, házak épültek, megindult egy sok tekintetben rossz, ám reményteljes kisvárosi urbanizáció; föltűnt annak a polgárosodásnak ezernyi jele, amit máma közgazdászok, politológusok olyan nagy hévvel kívánnak velünk eltanultatni „Európától”. Az irodalom e tekintetben folytathatta volna a maga nagyon is tisztességesen elvégzett munkáját, csak nem folytatta. Nem azért, mert egyre érthetetlenebb és „neoavantgardabb”. Én nagyon nem szeretem a neoavant- gardot, meg a különféle „posztmodemet”; nem is értem, meg bosszant is, hogy olyanokat írnak, amiket ők maguk sem értenek; de ez más kérdés. Tudom, hogy akad köztük is nagy író, és elementárisán fontos a jelenlétük. De bántó az egyeduralmuk, az ízlésdiktatúrájuk. Mert ez a szépen posztmodemesedett mai magyar irodalom kifelejtett valamit, ami viszont a magyar irodalomnak, népinek és urbánusnak egyaránt, mindig is része volt, bizonyos értelemben létértelme volt. Köz- bevetőleg: népi és urbánus a maga idejében korántsem állt úgy szemben egymással, olyan idegenül, mint a mostani neonépiek meg neourbánusok, akik már se nem urbánusok, se nem népiek, nekik már csak indok a gyűlölködésre. Verekedtek régen is, tán gyűlölködtek is, ám akkor mind az urbánusok, mind a népiek egyaránt törődtek a szegényekkel. Két év óta itt Ferge Zsuzsán kívül senki egyetlen irodalmi szót nem szólt azért a rengeteg szegényért és új szegényért, az értelmiséget és a művelődést is ideértve. Hát hogy kívánjam attól a szegény tanártól, könyvtárostól... Tudjátok ti, hogy mit kap például egy könyvtáros vagy tanár? Mármint fizetést. Vegyen belőle 2-3000 forintért könyvet? És közben hátha vacakot vesz meg, mert a borító csicsás, aztán a kritika még annyira sem megbízható, mint régen. Mert régen, ha a Népszabadság lehúzott valamit, tudtuk, hogy meg kell venni; „tiszta” kritika volt, nem a „tagadás” miatt, hanem a diktatúra természete miatt: tisztán állottak a frontok. Azonban ma mi történt? „Identitásválság” keletkezett: magyarán mindenki csak önmagával, az önmagával azonosított csoportjával (nép, nemzet, vallás, párt) törődik, csak azt az „identitást” tekinti „értéknek”. Nagyon helyes, hogy Péternek nincs identitásválsága, de hát nekem identitásom sincsen, nincs nekem semmiféle „önazonosságom”; nyilvánvaló, hogy ma más vagyok, mint holnap, de valójában minden ember ilyen. Pirandello ezt még különben gyönyörűen megírta; de nemcsak ő. Megírta egy nagyon nagy magyar író, akiről ti is elfeledkeztek: Gulyás János. Egyik könyvének a címe is ez: Bizonytalan vendég. Mi emberek ezen a földön bizonytalan vendégek vagyunk. Minek akkor úgy tenni, mintha a mi kezünkben lenne az a jól cizellált álkulcs, amivel min74