Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Herceg János: Bácskai múzeum

Ide kell írni az idők, a harmincas évek végét, hogy félreértés ne essék. Mert bármily hihetetlenül hangzik, voltak ilyen mesébe illő oázisai minálunk az emberi együttélés akkor már nagyon szélfútta sivatagának.

És hiába mondta dr. Grbic, hogy a római fibula, az római fibula mindenkinek, a tárgyi anyag hitelességét bizonyítandó, valahogy azért mégis mindig úgy volt, hogy a történelemből mindenki azt olvasta ki, amit akart. Persze, ebben a megértő, békés hangulatban elmosódtak a kirívó ellentétek, mintha az érdeklődés nem is annyira tárgyilagos lett volna, de sokkal inkább l’art pour l’art. Talán épp azért, mert vannak úgynevezett örök igazságok, amelyekben mindenki megtalálja a maga igazát.

Sokra nem futotta ebből az igyekezetből. Az évkönyv, amely az említett mecénás jóvoltából napvilágot látott, a már kész anyagot vette figyelembe. Egy terjedelmes tanulmány a zombori szerb tanítóképző történetét lett volna hivatva bemutatni, a szöveg azonban csak néhány oldal volt, a többi az iskola anyakönyvi kivonata a tanulók névsorának végtelen nomenklatúrájával. Pedig a szerb pópa, aki írta, történésznek volt tekintendő már amiatt is, mert egy időben a magyar gimnázium harmadik osztályában, mikor az kötelező tantárgy lett, a nemzeti történelmet tanította. Az egész osztálynak a lakásán kellett megjelennie, ahol aztán ő szimultán feleltetést rendezett. Nemcsak a leckét nem tanulta meg azonban a többség, beleértve e sorok íróját is, de szerbül se tudtunk rendesen, és ha könyörgésre fogtuk a dolgot, hármasra javította ki a szekundát. De volt úgy, hogy hajthatatlan maradt:- Néma nista, braca Pista! - mondta ilyenkor, és a delikvensnek ki kellett mennie büntetésből az erkélyre. A lakás a főutca sarkán volt, a Falcione-féle alapítványi házban, s jobb helyet szórakozás szempontjából el se lehetett volna képzelni. Birkóztunk azon az erkélyen, lányok után pisszegtünk, s volt, aki rágyújtott, ami abban az időben megbocsáthatatlan bűne volt a diákembernek.

Hans Jurg Sztapár település történetével foglalkozott, leplezetlen élvezettel térve ki a szabadcsapatokat szervező, s a megyei pandúrokkal is szembeszálló bukcsinováciakra, akiket Mária Terézia kénytelen volt széttelepíteni.

Simonovic doktor szintén hosszú névjegyzéket prezentált a XVIII. század elejéről, mielőtt az ipeki pátriárka szerbjei Zomborban is megtelepedtek. Azt igyekezett bizonyítani, a nevekből következtetve, hogy voltak itt már őslakosok, akik nem Carnojevic-tyal jöttek.

Más talán nem is volt. A rengeteg név egy vaskos könyvet töltött nleg. A terjedelmes numizmatikai tanulmány, amelyre pedig az egész évkönyv épült, kimaradt.

Az egyik fordító nem tudott megbirkózni vele, a másiknak rossz híre volt, minthogy a velencei Szent Márk templom már messziről „aranyló mozaik”-ját így fordította: „mojazik zlatnoga konja”. Pedig dr. Frey munkájától várták a legtöbbet, mivel nincs olyan szerény írásmű, még itt a Bácskaságban sem, amelyre ne szeretnék a távolabb élő olvasó figyelmét is felhívni.- Töhötömmel is baj volt! - panaszkodott Imre bátyánk. - Képzeld csak, kérlek alázattal: Tehetem-nek akarták írni! Mivel a cirillicában nincsen ö betű. Kénytelen voltam megtagadni hozzájárulásomat!- Ivan Jugovicról szeretnék többet megtudni tanár úrtól! - fordult e sorok írója a preparandia krónikásához. Mert mint a képző egykori tanárát Isajlo- vic-tyal együtt Jugovicot is megemlítette a tanulmányában.

30