Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Herceg János: Bácskai múzeum
Mikor Gubitza Kálmán meghalt, talán már nem is élt az öreg ékszerész. De dr. Frey Imre még sokáig „ifjú” maradt a numizmatikusok körében. Mint ahogyan a Kaméliás hölgy íróját különböztették meg az idősebb Dumas-tól a regényolvasók, és még a nagymama is „if]ú”-nak mondta, jóllehet leánykorában olvasta Marguerite Gautier szívfájdító történetét. És ez is micsoda ellentmondás volt dr. Frey Imre külső megjelenésében, ez a jelző! . ..Süvít a szél a zordon bércen á-h-át... - énekelte az állami elemi népiskola énekkara, amikor Lukits Etelka tanítónő piros cseresznyeszája nagyra nyílt, hogy szinte átlehelje a ködön az alaphangot, azt az á-t, s két karját oldalt felcsapja, mintha szárnya nőtt volna egyszerre... Talán még ott volt Trencsényi Károly is a néhány cilinderes úr között a temetőben, a Történelmi Társulat Évkönyvének szerkesztője, de mintha azt a lélekharangot nemcsak Gubitza Kálmán fölött kongatták volna meg, hanem a társulat fölött is. Háború volt már harmadik éve, az Évkönyv is ritkán és leszűkített terjedelemben jelent meg, aztán végleg megszűnt. A legfőbb gond az állás volt, a kenyér, a menés vagy maradás dilemmája az impériumváltozás után, és Bács-Bodrog vármegye történelmi társulatára többé nem gondolt senki. Dr. Frey Imre akkoriban harmincnéhány éves volt. És ő nem ment el. Itt marasztalta a tekintélyes családi vagyon: bérházak, szőlők, földek, majorok, s talán nemcsak az. Talán a gyűjtés szenvedélye is. Az ismerős terepen túl az a kifogyhatatlannak tűnő kincsesbánya is, amelyre „kiskőszegi lelet” néven oly gyakran utal a régiségtudomány irodalma. De ő nem volt se szervező, se irányító egyéniség. Pedig akkor már neve volt a numizmatikában, nemzetközi szakkatalógusokban szerepelt, cikkei jelentek meg a magyar tudományos folyóiratokban.- Nem tudtam az államnyelvet, ez volt a nagy baj! Pedig én mindjárt letettem az esküt! Ki is neveztek járásbírónak, de pár év múlva elbocsátottak. Mert megbuktam a nyelvvizsgán... Sajnos, nem ez volt a baj. Elszigetelődött, magára maradt, volt úgy, hogy hónapokon át le se jött a kiskőszegi hegyről. Ott volt a szőlőt kapáló napszámosok nyomában, s leste, mikor fordul ki kapájuk nyomán a fényes obulus... Külföldről jött cseretársainak is ott kellett megkeresniük kis házát a hegytetőn, a gyümölcsfák lombjai alatt. Gyűjteménye állandóan gyarapodott. Szak- könyvtára pénzben ki se fejezhető értéket képviselt. De a publikálásról leszokott. Cserélt, vett és eladott, de a néhány adaton kívül, amit az érem borítékja megkívánt, nem írt semmit.- Hova írjak? Már Posta Béla is rég meghalt... Kinek írjak?- Képzelje, az olasz király is cserélni akar Imriskével... - dicsekedett a felesége, s már hozta is a követ hatalmas borítékját, hogy mikor tehetné tiszteletét őfelsége Viktor Emmánuel megbízásából. A külvilággal alig tartott fenn kapcsolatot. Társadalmi életet nem élt. Télen, ha bejött Zomborba, ki se mozdult házi múzeumából tavaszig, amikor megint követni lehetett a kapásokat és a szőlősgazdákkal alkudozni, akik a baranyai hegy minden részéből felkeresték, ha valamit találtak a földben. Hónapokig kellett nyaggatni, amíg aztán valami mégis kikerült a tolla alól. De amit megírt, arra azért nagyon büszke volt. 22
