Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 12. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve VIII. (Borbély Szilárd: A bábu arca; Csontos János: Menekült iratok; Darvasi László: Horger Antal Párizsban, A Portugálok; Fazekas Katalin: A Város kapui felé; Gál Ferenc: A kert, a város és a tenger; Kántor Zsolt: Aggályok; Kun Árpád: Bál; Lackfi János: Magam; Léka Géza: Amíg a szó megtalál; Medgyesi Gabriella: Párhuzamosok hullóban; Méhes Károly: Szombat délután; Novák Béla Dénes: Utolsó aperitif; Pálinkás István: Követ hoztam; Parcsami Gábor: Gyermekcsontok, zanzánia; Payer Imre: Létbesurranó; Térey János: Szétszóratás, A természetes arrogancia)
Léka Géza: Amíg a szó megtalál Eldönthetetlen, mi a hasznosabb: ha a költői pálya kezdetén jeles mesterek nyomán halad a szerző, vagy ha mindenáron egyéni és újszerű szeretne lenni. Léka Géza már korábbi félkötetében, a Mécsekben, (amelyben Pálinkás István volt a társa), s az önálló könyvében is egyértelműen azokat a lírai hagyományokat folytatja, amelyek a népköltészethez s a huszadik századi népiességhez kötődnek. Természetesen nemcsak a formát, hanem a szemléletet illetően is. Még mindig vannak, akiket a származás is efelé terel — a gyerekkor a nagymamánál több versen is átsejlik, legközvetlenebbül a Bánrévei rapszódiában. Megjegyzésre érdemes a Sinka István emléke előtt tisztelgő-beleérző vers is (Hajlékony est). A legerőteljesebb hatást azonban az élő irodalom egyik ágától, az Elérhetetlen fold költőitől kapta Léka Géza, közülük is elsősorban Utassy Józseftől. Ha egyes Tandori-tanítványokat agyondícsérünk, igazán semmi kivetnivalót nem lelhetünk abban a megállapításban, hogy Léka meg Utassynak jó követője: ahogy idősebb pályatársa megújította a népdalszerű hangvételt, annak életképességét Léka is bizonyítja, főként a Hűség remetéje ciklusban, a címadó verset így indítva: „Tízezer szempárral / zokog az ecetfa. / Októbert ragyogtat / a poros kavicsra. / / Asszonyomat nézi, / Minden Bánat Végét, / hajnalok hajnalát, / hűség remetéjét.”. Aki egy nemzedéknyivel fiatalabb, az sok mindent másként él át, mást jelent neki az is, „Ami jutott: szükséghaza.” (Szükséghaza), még konkrétabbá téve a helyzetet: „Innen üzenem / ebből a bútorozott kis / meszesgödörből / harminc négyzetméternyire / csupán a mából / hogy még mindig az én / fónnhordott, bújdosó szívemen / kucorog a Nap” (Egyetlen hold se). A népdaltól a szatirikus bökversig, a haikutól az áradó szabadversig széles skálán mutatkozik be Léka Géza. Életszemlélet és költői tapasztalat mind jobban összecsiszolódik a kötetben, amelynek várható a még jobb folytatása. (Argus könyvek, 1991) Medgyesi Gabriella: Párhuzamosok hullóban A szerző nevével folyóiratokban se nagyon lehetett találkozni, pedig kötete meglepően egységes hangoltságú és szemléletű. A dal egy pillanatnyi érzés és gondolat tükre, ez a verseskötet mintha egyetlen, végtelenné nyújtott dal lenne, lezárhatatlan és befejezhetetlen, legalábbis egyetlen pillanatban. Véget nem érő költemény tehát, s ezért is oly erős benne a filmes motívum, amely nyitja és lezáija a kötetet: a mű nem lezárul, csak megszakad: „állomás vonulás közben: / állomás visszavonulóban: / hogy a lélek csak ennyire halhatatlan, / hogy az itt-lenni: csak vászonra fénnyel fölrajzolni magam, / hogy az itt-lenni: távolodás leletből másik leletbe, / hogy az itt-lenni: szűnni, / hogy az itt-lenni folytathatatlan kézirat.” (Amiből olvashatni). A végtelen dal mindazonáltal hullámzó az érzelmekben, a hangoltságban s a színvonalban, a szöveg megoldottságában is. A szerző nem egy mesterhez, hanem egy modorhoz kötődik: az áradó és érzelmes szabadvershez, amely egyetlen tág lélegzetvétellel mindent szeretne érzékeltetni és kimondani. E modort vitathatatlanul feminin jelleggel ruházza fel a szerző, s ezen nem valamiféle önkorlátozást értek, hanem az érzelmesség, a képszerűség, a kifejezési formák személyhez kötöttségének sajátszerűségét. Ez a lírai megszólalásmód bele is olvadhat a lírai köznyelvbe, el is hallgathat és összetéveszthetetlenné is formálódhat még. (Széphalom Könyvműhely, 1991) 108
