Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 12. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve VIII. (Borbély Szilárd: A bábu arca; Csontos János: Menekült iratok; Darvasi László: Horger Antal Párizsban, A Portugálok; Fazekas Katalin: A Város kapui felé; Gál Ferenc: A kert, a város és a tenger; Kántor Zsolt: Aggályok; Kun Árpád: Bál; Lackfi János: Magam; Léka Géza: Amíg a szó megtalál; Medgyesi Gabriella: Párhuzamosok hullóban; Méhes Károly: Szombat délután; Novák Béla Dénes: Utolsó aperitif; Pálinkás István: Követ hoztam; Parcsami Gábor: Gyermekcsontok, zanzánia; Payer Imre: Létbesurranó; Térey János: Szétszóratás, A természetes arrogancia)
Fazekas Katalin: A Város kapui felé Igazán okkal jelent meg az Orpheusz Könyvek sorozatában ez a kötet, ugyanis Fazekas Katalin orpheuszi lírát alkot. Már csak ezért sem jellegzetesen első kötet ez, mert bár természetesen mutat egyenetlenségeket, végig bírja erővel a kitűzött célt, ami manapság mellesleg némileg ár ellen úszást is jelent. A posztmodern vadfogó hálóját messzire elkerülni — már ez is „művészet” mostanság, s mégin- kább az, vállalni a századforduló artisztikus tendenciáit. Mert bár monarchia-kultusz van, de nem mindenben. A visszatérés persze nem azonosság, hanem az ember és költészete e századi útjának ismeretében történő újraalkotás is. Jelen esetben elsősorban az új holdas költészet, leginkább alighanem Nemes Nagy Agnes inspiráló hatása sejthető, talán még a műfordítóé is. S hogy sejthető, ebből következik, hogy nem tanonc-versekről van szó. E versek kulcsszavai a tér, a kép, a fény, az árnyék, a csönd, s a Tűzmadár c. ars poetica a fényözön, az új csoda, a szépség, a tiszta költészet fogalmaitól jut el a teremtő vágyig: „Mert tudd, a vers: elmúlt idők felett / élő jelen és más határ felé / áthajló ág, égő emlékezés / hamvából kelt új élet: tűzmadár.”. Az orfikus költő ideje „a folytonos idő” (Csak fölfelé), az „Időbe ütköző idők” látomása (Mint karcsú amforát), s tere is „folytonos, amelyben szólhat az Ének a negyedik határból, ahol egy virtuális téridőben léphetők át a Város kapui, s ha határhoz érkezik a személyiség: „nem hasad fel a föld, nem hullsz le, nem. / Fényoszlopot nem dönthet ki a szél. / „Kelj fel és járj!” (Határhoz érkeztél). E versvilágban „Csonthéjában a csend / hókristálytornyát építi. Belül / az út fehéren izzik, tündököl.” (Mint karcsú amforát), s ez maga is egy „Metaforákba zárt / Színtiszta pillanat —” (Hieroglifa). Sok ilyen színtiszta pillanatra találhatunk, míg haladunk a teremtett Város kapui felé. (Orpheusz Könyvek, 1992) Gál Ferenc: A kert, a város és a tenger Ritka egységességű kötet: megtalál és tartani is tud egy hangot, ami első kötetben meglehetősen szokatlan. Egyetlen ciklus, amelynek életrajzias anyaga: valaki egy tengerparti városban tartózkodik, várja a társát, az meg is érkezik, együtt töltenek bizonyos időt, majd a férfi ismét magára marad. Hogy mindez egy-két hét alatt zajlik le vagy évek során át, nem egyértelmű, de nem is fontos. A címben megnevezett három ősi költői toposz szerves egységet alkot, s egy mediterrán tájat, és egy hozzá kötődő életszemléletet vetít elénk pillanatok képszerűen megragadott során át. S amiként az idő bizonytalan, de nem zavaróan az, ugyanez vonatkozik a történésekre. Cselekvés szinte nincs itt, de azt se mondhatjuk, hogy a hangulatiság a domináns. „Mért kéne bármit is másként csinálni.” (Napjaink), hangzik egy közlés, s szinte következik belőle, hogy „Mintha mégis megtörténne minden.” (Majdnem csendélet). Egy ilyen világban élni kell inkább, lélegezni és szemlélődni, s nem verset írni, hiszen „Arról, / hogy esténként a szilvafák avagy / elforgó csillagkép alatt ülünk, nem írok.” (Levél). S „Ahogy / a délutáni fényben érő szilvák héja / megreped, nem mondod, kezdete ennyi / a szépnek.” (Napjaink). Nemcsak az írás, a beszéd is fölösleges szinte, nem azért, mert hiábavaló, hanem mert az átélhető több náluk. Ám azt mégis rögzíteni kell, arányosan tömör, 12-15 soros, eléggé következetesen jambikus ritmusban, a mediterrán világ klasszikus 105
