Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 12. szám - Géczi János: Köszöntő a nagyedik életnek

hanem az, ahogyan létrejött, az a víziószerű jelenet, amelyben ott áll, a tengerparton, festékes fürdőruhájában az alkotó, néha a sziklapadról a hul- lámtalan vízbe lógatva dagadt lábát, deformált, irdatlan nagy, izzadt mellébe marokkal kapta fel a vizet, kitartóan, hunyorogva szemléli a kis szigetet és a tengert, hogy a vásznon megszülető eredmény az legyen, amit a festő a látkép mögött fedezett fel. Az északi táj egyik havas csúcsát felhők vették körül, és havazott. A havazás színe olyan volt, mint Máté szemének árnyalata.

A dolgok összefüggnek egymással. Megbizonyosodtam a festőnő kilétéről.

A város könyvárusító helye a papírboltban kapott helyet. A bejárattól jobbra két polcnyi helyet foglaltak el a szakácskönyvek, útikalauzok, egyetemi felvételikre előkészítő brosúrák. A gyereknevelési tanácsadók között négy kötetnyi szépirodalmat fedeztem föl. Ez, ahogy vártam, mindenekelőtt a vastag, bőrkötéses Lorcából állt, majd pedig egy háborúdicsőítő verseket egybegyűjtő antológiából, egy akadémikus úr esszékötetéből - mögöttük ott lapult a füzetecske, amely már szokatlan olajfalevélezüstjével felhívta a figyelmemet. A borítóján Máté neve, egy kis maszka rajza fölött, amely maszkról, bár ismerős, mint a saját szagom, mégsem tudtam eldönteni, hogy kit ábrázol. Egy leginkább emberi arcra emlékeztető, nagy szemű, hegyezett fülű, tompa orrú másolat volt, de hogy nagyon aprólékosan és figyelmesen szemléltem, valami talajalakzatot, térképtöredéket leltem fel benne. Ki sem húztam a Lorcát, azonnal látogatóm kötetét ütöttem fel, a lapokban éreztem a nyomda szagát, a tükrökbe zsúfolt betűk — az általam nagyon kedvelt, tizenkétpontos times-román — itt-ott még összeragasztották az oldalpapírokat, és ebből kiderült, a kiadvány néhány órája, de feltétlenül ezen a reggelen érkezett a nyomdából. Heveny büszkeség töltött el, mintha egy eddig kellőképpen nem becsült, de hirtelen megszeretett hozzátartozóm művén hűsíteném a tenyeremet.

A könyv végére egy rövid írásmű került, különös módon nem állt mögötte aztán semmi, sem a tartalomjegyzék, sem a kolofon, ezért aztán nyitott maradt, mint egy történet, vagy a kagyló, amely alól a parton kiszaladt a víz: egyetlen egy betű vagy szám sem piszkolta a végső, üres oldalakat. A novella új meglepetést okozott. Bal oldalakon horvát, míg a jobbokon magyar nyelvű szöveg állt, tiszta betűképű, világos nyomtatású, makulátlan tükrű. Rögvest összevetettem őket, hogy azonos tartalmúak-e.

Megvásároltam a kötetet, kiszaladtam vele az utcára, és a néptelen járdán az első vendéglő terasza felé igyekeztem. A szabadtéri terasszal rendelkező éttermek egytől egyig zárva voltak, a bérleti díjak elviselhetetlen emelése ellen tiltakozásul. A csónakkikötő szurokfoltos padjára zuhantam le, megosztva a széles kőlapot egy zúzott csigahéjakat, hiányos kutikulájú tengeri sünöket és sportversenyen nyert érmeket árusító gyermekkel. Alig jutottam levegőhöz, kapkodva lélegeztem, a tüdőm belappadt, végül már haraptam a szelet, hogy ne maradjak a terén kívül, nyeltem az oxigént, hogy arcomban megtartsam a színt, tudatomban az éberséget. Szívem végigkopogtatta mindegyik bordám homorulatát.

Mire negyedjére is a történet végére jutottam, a félsziget csúcsán, a székes- egyházat megvilágító reflektorok izzói kigyúltak, s a kikötő két mólóján álldogáló és a hajóutat szegélyező szirtek sápadt jelzőlámpái fénykörébe bele-bele- csúszott egy tengerre induló rákhalászcsónak. Sem lidérces éjszakáimon, sem pedig a Rovinjban töltött napjaimban nem láttam ebben a kísérteties megvilá10