Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Tarján Tamás: Az ellenkező (Spiró György: Kanásztánc)
zeti szót. Hja, Gobbinak is, Majornak is írt egy-egy darabot (előbbinek utóbb a Csirkefejet, utóbbinak előbb Az Imposztort), tehát velük könnyen kivételezik? Aligha. Elképzelhetetlen, hogy a két mű a bevallott csodálat mellett ne a dramaturg-Spiró sok esztendős ellentmondásából táplálkozhatott volna. Ellenkezik önmagával is. Akár azt is mondhatnánk, hogy minden betűjében ugyanúgy ellenkezik a Spiró György nevű kritikussal, amiként a Spiró György nevű kritikus ellenkezik a világ ellenkezésre legalább méltó összevetőivei, művészeti és nem művészeti megnyilvánulásaival. Ellenkezik egykor avantgárdellenes álláspontot elfoglaló énjével, ellenkezik a naturalista drámával, amelynek modernizált változatát reprezentálni időnként mégsincs ellenére; így aztán ellenkezhet a naturalizmust nem ellenző Spiróval; és a gyönyörű záró írásban (Kései vendég) rápirít a hajdani fiatalemberre (= S. Gy.), aki szerette is meg nem is Kosztolányit. Most elmegy hozzá, posztumusz szürrealista látogató, a feleségének bokréta virágot visz, neki pedig egy csokor csacsi-pacsit, „Van guszta languszta”-kecskerímet. Ez a majdnem- novella, s egyben a Kanásztánc is azzal a jellegzetes, szinte befejezhetetlenül hosszú mondattal végződik, amely oly jellemző erre a tágan értett nemzedékre (hirtelenjében Esterházy, a Hrabal könyve pit eszembe, ezerlépcsős utolsó körmondatóval. Annál inkább, mert -Mese az író úrról és az olvasóról - Hrabal itt is jelen van, amint 1968-ban, Csehszlovákia megszállása után lakásában a padlón ül, barátaival sört vedel, és egy ellenállni vágyó ifjú, sánta lengyel literátort fogad. Sörszagú otthonában - „a cseh ellenállás központjában”...) A befejezhetetlenül hosszú mondat az adni szóval fejeződik be; mert bár a kéz, amely vállalt és remélt munkájából édeskeveset végzett be, még nem tenné le a tollat, ám ha már szükségképp mégis leteszi, adva teszi le: „...álltam és emlékezetem mélyén további csacsi-pacsikra vadásztam; a járókelők tapintatosan kikerültek, némelyikük barátságosan biccentett, s volt, aki a kalapját is megemelte; körülöttem nőtt a sötétség (= Európa - T. T.), én pedig örültem, hogy valamit mégis adhatok.” Az ellenkező erkölcse az adás. Visszavéve, elvéve ad, és adva vesz vissza. Nem hagy ott, ahol éppen vagyok. Nem hagy nem ellenkezni. Követeli, hogy vele is ellenkezzem. Szeretné, ha én, te, 6-Egy, két, há, négy - együtt ellenkeznénk, de nem kórusban. Sok külön kis ellenkezés sokra megy. Tisztán az ellenkezés fogalmával és gesztusával leírni a könyvet: nem felelne meg a tényeknek. Spiró nem ellenkezik a szuggesztív tehetségek (például Gobbi Hilda, Kardos G. György, Kertész Imre, Nádas Péter) közelsége és hatása ellen, legföljebb céloz rá: a hatás záloga az el nem túlzott közelség. Ha teheti, örömest látja magát nemzedéke körében, bár a generáció mai képe, külőn-külön és együttesen, ellenkezik az író-kamaszkori, az 1968 körüli képpel (és különben sem nagyon van nemzedék: .....egy-két évnyi eltérés is számít; én a háború után egy évvel születtem, Halász, Donáth - mindkettő Péter; T. T. - pedig előbb. Mások voltak a gyerekkori élményeink. Az övék a teljes bizonytalanság, amitől sosem hihették, hogy érdemes aránylag szilárd, leélhető életben gondolkozni, hogy érdemes önkorlátozó módon lázadni...”) Jólesik mondani, hogy „felrázó pofont az alkotni vágyó fiatal csak a saját nemzedéktársétól kaphat”; szívesen bocsátkozik levél-dialógusba Rózsa Endrével, és ekkor néni mond ellent a belerokkanásnak: „...az alkotó belerokkan, mint tudjuk, dehét ez a dolga. És csak annyit szerettem volna üzenni neked, hogy megéri, s hogy ennek belátásában segítettél nekem.” Rögtön utána a következő cím: Voltak csodák. Voltak, hogy ellene mondjanak a cso- dátlanságnak. A szerző éles eszét, humorát, íráskészségét - hosszas és jogos dicsérgetés helyett, a fönteb- bi ellentmondások kíséretében — tudottnak és elismertnek vehetjük. Talán kevésbé azt, hogy Spiró a gyalog a baloldalon embere. Na jó: biciklivel. Csakhogy a művészet ilyesféle sokat tapasztalt, lassacskán már bölcs szegénylegényei nem mennek se a bal, se a jobb oldalon, se középen. Nincs oldal; de az biztosan jó oldal. Spiró György tán véletlenszerűen, viszont mindig jó pillanatban kezdett kritikákat írni („szimat!”). Színibírálatokat húsz éve a Népszabadságba, a Színházba; filmesszéket a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, gyérebben; és tévé-ostorozásokat a rendszerváltó közelmúltban. Ezen írásaiban megrajzolta saját magát (ahogy karikaturistaként a lógó orrú és a mosolygó Spinót az Ab Ovo kiadó immár majdnem háromnegyed éves újdonságának címlapján); a kritikába nagy vonalakkal belerajzolta a kort, és a bírálatokat részint belerajzolta a regényeibe; és fölrajzolt minden olvasó előtt egy lehetőséget: az ellenkezés esélyét. Mint kandidátus, docens, természetesen szűkebb szakmai, mesterségbeli értelemben is hozzáértő elemző. 95
