Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - Orosz László: A Bánk bán új értelmezése (Sándor Iván: Vég semmiség. A százhetven éve fel nem fedezett Bánk bán)
végigélte a sorsát. A léthelyzetben semmi nem változott meg, ám mégis — egy kisszerű mechanizmusban - minden mintha más lenne, holott csak átstilizálódik egy központi érdek akarata szerint. A manipuláció kizárja a katharzist. Nézzük ebben az értelemben archedrámának a Bánk bánt. A látszatrend manifesztálódik benne. Ami ezzel együttjár: a katharzishiány.” Csupán jelezni kívánom, hogy Sándor Iván igen logikusnak tetsző végkövetkeztetésével nem egyező, nem ide vezető elemek is vannak a Bánk bánban. Az ötödik felvonás végén olyan mégiscsak új helyzet teremtődik, amelyben helyreállhat a király Gertrudis hatalmaskodása miatt megtépázott tekintélye, amelyben nem kell már attól tartania, hogy a merániaknak nyújtott kiváltságok, kedvezés miatt alattvalói gyűlöletét vonja magára. Sándor Iván azzal zárja az ötödik felvonás elemzését, hogy a király máris vágtat vissza Halicsba. A drámában erről nincs szó, a háború valójában csak a következő évben folytatódik. A dráma végkifejlete a dinasztikus háború folytatásánál inkább mutat a nemzeti megbékélés, az Aranybulla felé. Az azonban figyelemre méltó, hogy a katarzis hiányáról Sándor Ivánéhoz hasonló megállapítást olvashatunk egy olasz irodalomtörténész, Maria Teresa Angelini 1985-ben Firenzében megjelent tanulmányában, amely Katona drámáját olasz kortársaiéval veti egybe: „ezek a tragédiák, amelyek nem törekszenek katarzisra, legalábbis nem valóságos katarzisra a hagyományos tragédia értelmében, nyitva hagyják a problémát. Büntetést érdemel a harc? Valódi eredményre jut a lázadás? A jogra tekintve a szereplőknek nincs joguk; a királyok mindig megmaradnak abban a helyzetükben, hogy megbocsássanak nekik és megértsék őket, de milyen áron? Figyelmesebben kell vizsgálnunk a katarzis hiányának funkcióját.” Teljes egyetértéssel olvashatjuk Sándor Iván könyvének azt a fejezetét, amelyben a Bánk bán magyarságképével foglalkozik. Jóllehet idegen zsarnok elleni gyűlöletről, fölkelésről van szó a drámában, a benne kifejeződő nemzettudat korántsem kirekesztő. Bánk megbélyegzi a „nemzeti rút gyűlöletet”. Az idegen zsarnokság legvisszataszítóbb tettének áldozata, Melinda maga is idegen, spanyol származású; bátyjai azonosulnak az őket befogadó nemzet szabadságvágyával. Sándor Iván jogosan hangsúlyozza, hogy ami fölszínesen magyar és idegen ellentétének látszhat, valójában más, magasabb síkon, emberi távlatban helyezkedik el: „Melindának a magyarsággal való összekapcsoltságában a magyar elnyomott- ságnak, az emberi szenvedéstörténet nagy mítoszai közé utalása történik meg.” Figyelemre méltó Tiborc panaszáról tett megállapítása is. Ez — mint ismeretes — jelentős részében német szöveg fordítása, s mint ilyen, „világpanasszá tágítja azt, ami Tiboréban panasz, átfogóan, emberi szenvedésként árnyalja azt, ami szenvedés”. Az idegen elnyomóval való szembeszegülés Katona drámájában több nemzeti törekvésnél: „az emberi szabadság — mindenkire, magyarra, idegenre egyaránt vonatkozó - megoszthatatlan igénye; a Zrínyitől Adyig tartó vonulatba integrálódó magyarságönkép.” Meggyőzően bizonyítja Sándor Iván, hogy a Bánk bán jellemző sajátossága a homály, a személyek közti kapcsolatok hiányossága, egymás meg a történések meg nem értése, ebből következően a nem az értelemtől vezérelt, hanem az érzelmek, indulatok által gerjesztett cselekvés, vagy még inkább a cselekvés megtorpanása. Szerb Antal és Németh László megállapításait idézve elemzi a kommunikációra való képtelenség nyelvi alakzatait: a párbeszédnek látszó, valójában egymás mellett futó monológokat, az elfulladásos beszédet, a válasz nélkül maradó kérdéseket, a beszédritmus töréseit, a szavakkal eltakart gondolatokat. Nem hibát, hanem sajátos drámai kifejezőerőt lát ezekben: modernséget, amely töredékességet, belső szaggatottságot képes hitelesen érzékeltetni. 78
