Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Sándor Iván: A történelmi élmény rétegei

A nevét a környezetvédő mozgalomból is ismerjük. Bizony nagyon meghatott, amikor azzal kezdte a felszólalását: örül, hogy láthatja a hajdani fiatal szerkesztőt, akire úgy emlékszik vissza, hogy október 23-án reggel a vállán vitte a lapcsomagokat az udvarra. Akkor már százak gyülekeztek, aztán ezrek kapták a hírt, hogy nem engedélyezik a tüntetést. Sok küldöttség jött, munkásküldöttségek, egyetemi küldöttségek. Állandó mozgás, nagy, hullámzó mozgás volt. Előttem van a kép: egyszer csak szétcsapódik a tömeg. Láthatóan a hatalom elitjéhez tartozó kis csapat, mint egy utat törő ék érkezik, és eljut valahogy az emelvényhez. Marián Pista bejelenti, hogy a Belügy... de nem jut odáig, hogy folytassa, mert jön a „Le Pirossal! Le Pirossal!” Akkor Marián azt mondja: persze, hogy le Pirossal, de Feketét azért meghallgathatjuk. Ezt tréfának szánta. Ült, de csak egy kicsit, a hangulat olyan volt, hogy nem igazán. Fekete, a belügyminiszter-helyettes bejelentette: a tüntetés engedélyezve van. A sorokba rendeződés nagyon gyorsan megtörténik. Marián akkor már elismert vezetője az ifjúságnak, hallgatnak rá.

Engedje meg, hogy az emlékezést itt írói emlékezésre váltsam át. 1989-ben arra, ami következett, így emlékszem vissza: „A K épületnek a könyvtárra nyíló kapujából a következőképpen lehetett volna lerajzolni, hogy mi történik. Több gyűrűben kavarognak az összegyűltek. Az alakok, a centrum, az emelvény, ennek mind külön dinamikája van. Az emelvényen a szónokok és hírvivők váltják egymást percenként. A szónokok nem beszédeket mondanak, csatlakozásukat nyilvánítják ki. A gyűrűk mozgása centripetális, a peremen bóklászók nem mint egy népünnepélyen, hanem inkább úgy, mint 1989. június 16-án a Rákoskeresztúri temető 301-es és 300-as parcellájában a sírok körül, csak persze tízszer, húszszor annyian, mint ott majd a fáklyafüstben. Az alezredes körül 4-5 intézkedő diák. Kialakulnak a sorok. Most csend van. Érthetetlen csend. Harminchárom éve nem tudok elszámolni magamban ezzel a csenddel. Az emlékezésnek is vannak változatai. Van, ami folyamatosan benned marad, van, ami képpé változik, és a megszólításra előhívódik. Ä legmélyebben a meg nem mozdított emléktömbök élnek, és ezeknek gazdagabb a tartománya, mint amennyi összesűrűsödik bennük, ezek őrzik a megmagyarázhatatlan lényeget, tartják az idő oszlopait. 33 év után rálapozva a Varga László történész krónikájára, ezt olvasom: ,Két óriási menet indult tehát nemzeti színű zászlók alatt a Bem-szobor felé. Az egyik Budán, a Műszaki Egyetem elől, a másik Pesten a Petőfi szobortól. Az előbbi méltóságosan hallgatott.’ Amennyire bizonyos voltam mindig a csendban, ugyanannyira bizonyos vagyok abban is, hogy egyikünk sem figyelte a mellette állót, mit mond, mit tesz. Mindenki a maga elhatározására lépett a menetbe, és mindenki előre nézett az ismeretlen felé.”

Elmentem én is a Bem-szoborhoz. Valamit szeretnék előhívni az emlékezetemből, mert talán én hívhatom elő egyedül. Ehhez hadd ugorjak az időben. 1989 februárjában cseng a telefon a lakásomon. Précsényi Árpád, akinek a neve itt már többször szerepelt. A korábbi harmincegynéhány év alatt öt-tíz évenként az utcán véletlenül össze-össze találkoztunk. Azt mondja: Iván, szeretnék elmenni hozzád. Eljön. Hoz egy dossziét. Kivesz belőle körülbelül 100-120 fényképet. Végig fényképezte 1956. október 23-át. Addig rejtette. A Műegyetem, a menet, a Bem tér. Felhívtam Hegedűs B. Andrást, aki továbbította a hírt a Történeti Múzeumba. Précsényi bement, át is vették tőle fillérekért, ahogy szokás, a fotókat. Az egyik képen Tánczos Gábor, a Petőfi-kör vezetője áll a Bem-szobortól talán három vagy négy méterre. Énekel, minden bizonnyal a Himnuszt. Felfedezhető, hogy Tánczos mellett Sánta Ferenc, az író áll. Ketten egymásra pillantva énekelnek. Ez nekem jelképes erejű. 56 egyik főszereplője, és Sánta Ferenc az író, mondhatni, a vallási,

74