Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - „Benned róvom az erdélyi adómat” Németh László levelei Veress Dánielhez (A leveleket közreadja és a bevezetőt írta: Veress Dániel)
ra, ugyanazzal az elemzőkedvvel készítve tény felvételeit s őrizve meg a jegyzőkönyvek fölött a kívánatos felé irányító impulzust. Azt hiszem ez a tények ismeretéből feltörő, az életet átfogó s a jobb fele módosító törekvés az, amit eszmének szokás nevezni; amennyiben pedig az elérendő állapot képe túlságosan eluralkodik rajta: utópiának. Ezt a szót sokszor fordítják ellenem, mint az Új Irás-beli bírálatában Sükösd, nem is egész rosszindulatúan s én vállalom is. Utópia és eszme elválaszthatatlanok; a szocializmus sem lehet soha olyan „tudományos”, hogy arról az akaratmozgósító erőről, amely a kialakítandó képében, a kívánatos vonzásában rejlik, lemondhasson. Eszme és utópia azonban túlságosan ész fogalmak; annak, ami a Tanúban feltűnt az agykérgi részét hangsúlyozzák. A Minőség, ahogy én értettem, nemcsak ez értelemben, az egész biologikumban akart visszhangot kiváltani. Nagyon jellemző ebből a szempontból, amit a Szocializmus és Marxizmus bevezetőjében mondok marxista bírálómnak: „Én, uram, meg akarom hódítani az embereket, de nem úgy, hogy a tantételeiket veszem be, hanem őket magukat. Vannak az emberi szellemnek gócpontjai, amelyeknek a meghódítása éppoly fontos az író számára, mint a forradalmár számára a városoké. Ezek a gócok a szellem reflex-központjai: itt honol az ízlés, az igény, a problémák elé siető előelmélet. Én írásaimban ezeket a központokat puhítom. Ha ezeket bevettem, a tanok az ölembe esnek”. Azaz a Minőségnek mélyebb a támadáspontja, mint az eszméké, tanoké, a vitális gócokat akarja megszállni. Ha gondolkozol, milyen az az ember, akit a Tanú igazán átjárt, átnevelt, előtted sem bizonyos gondolatrendszerek vallója jelenik meg, hanem egy magatartás, életvitel, emberi atmoszféra. A Minőség nemcsak eszme, utópia: anthropologikum. Ezt persze nem úgy értem, hogy egy alkati vagy épp faji típust emel ideállá. Apolló vagy Artemisz kultuszában is részt vehettek a legkülönfélébb származású, fizikumú emberek, akik az istentől vagy istennőtől megszállottan életüket apollói vagy arte- miszi irányba próbálták áthangolni. S íme a kicsúszott görög nevek (s Herényi barátom hajdnai leckéje) szinte rábátorítnak, hogy kibökjem, mi is hát leginkább a Tanú kagylójából kiemelkedő absztrakt Lény. A görög istenekben volt meg ez az anthorpologikumban gyökerező, azt áthangoló eszmei érvényű valami, amelyet én Minőségnek neveztem el. Mint egyik legjobb olvasómnak, itt mindjárt emlékezetedbe is idézem, hogy a Minőség forradalma című cikket, amely a munka méltó bérén túl a munka örömét követelte, mint mithológiai jelkép: a Keats Hyperionja vagy a Minőség forradalma követte, amely Keats éposz-töredékén át mondja a Minőség mithológiai forradalmát, Jupiter új istennemzedékének a győzelmét, az esetlenebb, ősibb istenek felett. Az hogy a munka forradalmi kiáltványát ezzel a mithológiai képpel teljesítettem ki, arra vall, hogy már akkor is azt akartam éreztetni, amit most harminchét év távolából kihámozok, hogy a nagy betűvel írt fogalomban voltakép egy olyanféle istent szabadítottam a világba, amilyennek vallástörténész barátom látta a görögök istenét. Ennek az istennek a. Tanú első számaiban inkább a nyugatias (görög és nyugateurópai) vonásait, csillogását hangsúlyoztam. De ha mitológiai helyét keresem, mégsem merném már akkori alakjában sem, a jupiteri istenek ifjú családjában elhelyezni. Mint később nagyon is kiderült, az ősibb, a satumus istennemzedék is tovább élt benne, sőt mintha épp az Európa s Európa alatti világ csókváltásából pattant volna ki. A Tanú előtörténetéből, mely a Minőség embriológiája is, két dolgot hoznék föl erre. Mi volt az én két legfontosabb műfaji vívmányom a Tanú előtt? Az egyik az a versforma, amelyre sokévi kísérletezés után épp akkor nyílt rá a szám, amikor a Nyugat pályázata íróvá avatott. Életrajzom dokumentumai közt több tucatnyi verset találsz majd a belémfojtott líra darabjaiból s ezek azt hiszem megértetik veled, mért magyaráztam én olyan makacsul, szinte rögeszmeszerűen, 58
