Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - „Benned róvom az erdélyi adómat” Németh László levelei Veress Dánielhez (A leveleket közreadja és a bevezetőt írta: Veress Dániel)
engedett: menjünk csak, ha már nekivágtunk. Az utazás ma is lidércnyomásként él bennem. Végül a szélben, havas esőben, a gumi pótbelsőket is arc- és fejvédőként használtuk. Aztán csetlés-botlás a sárban, csúszkálás az átázott földúton, késő délután a párás félhomályban, az ismeretlen terepen, az egymástól jókora távolságra szétszórt házak közt. Bekopogtunk egy villába. Idős hölgy igazított el. Fáradt voltam, megkínzott, ideges. Mindenképpen alkalmatlan egy bemutatkozó látogatásra. De az általános helyzet s a pillanat sem volt alkalmas egy váratlan, be nem jelentett bekopogtatáshoz. Az ajtót megnyitó Németh László bizalmatlan volt, görcsös és riadt, szembetalálva magát két esővert, sáros motorkerékpárossal. Csak a legrosszabbra gondolhatott: letartóztatni jöttek. írásaiból is kiolvasható rémlátó, sőt vészlátó képzelete, veszélyérzete. Ezúttal nem indokolatlanul, hiszen bármi megtörténhetett. Volt ennek a találkozásnak még egy mozzanata, melyen utóbb is sokat töprengtem. Számomra az, kit felkerestünk, nem volt sem ismeretlen, sem idegen, sőt azt gondoltam, hogy írásai nyomán , jól ismerem”. O az égvilágon semmit nem tudott rólam, soha még nevemet sem hallotta. Miután elmondtuk, hogy Erdélyből jöttem tisztelegni, betessékelt. Fiatalos arca meghökkentett, váratlanul ért kántáló tisz- teletesúri hangja. Beszélgetésünkről feljegyzést dehogy készítettem, ha valaki megkérdezi, letagadom, hogy Németh Lászlóval találkoztam. Szóváltásunk minden részletére nem is emlékszem, az írótársak közül Szabédi László felől és Nagy Istvánról érdeklődött, de harmincöt év távlatából is eleven a légkör és lélektani helyzet, melyet pontosan visszaad első nékem címzett levele. Az ember, ha csak írásaiból ismeri embertársát, hajlamos fantomizálni. Az én akkori Németh-fantomom, a vátesz, a próféta, a néptribun volt. Az az író, aki a Tartsd magad intelmei mögött komorlott, s akivel szembe — utólag jöttem rá — valójában a kolozsvári Termés 1943-as nyári számában feltett kérdést szegeztem, leegyszerűsítve, hogy miért lapít az, akitől a fejetlenségben irányítást várunk, miért nem áll ki a pástra a Tanú írója, ismételtem meg, számonkérő hangon. Utólag könnyű okosnak lenni. Már másnap délben, Illés Endréék ebédvendégeként tudtam és mondtam is, hogy rossz hangot ütöttem meg. Indokolatlanul sok elfojtott keserűséget, tulajdonképpen kiszolgáltatott tehetetlenségünket zúdítottam „tanítványként” a tanítómesterre. Ma már hozzátenném, hogy a Németh László által a Debreceni káté idejében felvett szerepének csapdájába estem. De ez, visszamenőleg sem ment fel semmi alól. Hazatértünk után, emésztődve, egy megkövető levelet írtam. Választ nem vártam, saját lelkiismeretemet akartam megnyugtatni restellvén lobbanékonyságomat. De úgy látszik, hogy leveleim némileg igazolták a Németh Lászlóra tett első benyomást. Egyik Bolyai-tanulmányába úgy kerültem be, mint „Erdély túlsó szögében nehéz székely természetével s dübörgő nyelvével küzdő fiatal író”. Viszont ma is az erkölcsi nagyság, belátás, megbocsájtás, az értelmi bölcsesség példájának látom azt, hogy válaszolt, és ahogyan válaszolt. Megjegyzem, hogy első levelében van egy gondosan kihúzott mondat, folytatása a gondolatnak, hogy nem érzi magát felelősnek az egyoldalúan vállalt tanítványságból adódó kellemetlenségekért, „ha olyan tapintatlan is, hogy figyelmeztet erre”. Nagylelkű volt, megbántottam, nem akart visszabántani, ezt a hét szót kisatírozta. Ilyen személyes fiaskó után kezdődött levelezésünk, alakult ki kapcsolatunk, mely fokozatosan, az évek során apai-fiúi barátsággá mélyült, miként levelei is igazolják. Németh László negyvenhat alkalommal írt nékem, negyvenegy levelet, három postai levelezőlapot és két képeslapot. Tudomásom szerint minden írásos üzenetét 35
