Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - „Benned róvom az erdélyi adómat” Németh László levelei Veress Dánielhez (A leveleket közreadja és a bevezetőt írta: Veress Dániel)

is megjelent, nyomdafestéket látott általiam mindmáig legkülönbnek tartott drámája, a Széchenyi is. A Berzsenyi-emlékbeszéd híre, csak jóval később olvastam, sokunkat felvillanyozott, áttörésként értékeltük. A következtetés elhamarkodottnak bizonyult: Németh László életében az írói elnémítottság évei következtek. Evekig csak annyit tudtam róla, hogy nincs börtönben, valahol vidéken él. Néha- nap váratlan, hiszen közvetlen előzmények nélküli meghökkentések értek, például amikor orosz fordításaiért 1952-ben József Attila-díjat kapott. A következő évben, a Csillagban, melyet három lejért Sepsiszentgyörgyön is meg lehetett vásárolni, három cím alatt hat jegyzete jelent meg a műfordítás kérdéseiről. így hát felénk, a dolgok nem ismerése következtében, nehéz volt eligazodni az állandóan szinte a levegőben lógó „Németh László-kérdés”-ben.

1955-ben, folyóiratközlésben megjelent a teljes Galilei-dráma. Ezt egyértelműen jó jelként fogtuk fel, nem sejdítve létrejöttének körülményeit, s azt, hogy milyen súlyos árat fizetett szerzője ezért a műért. De apróka jelek, nálunk is holmi változások fele mutattak. A bukaresti Előre napilap egyik év eleji számában megjelent alaposan kivonatolva Bóka László, Illyés Gyula és Horváth Márton sajtóvitája a Petőfi Mezőberényben című egyfelvonásosról. A Figyelő viszonylag tárgyilagosan szembesítette az egymással szögesen ellentétes véleményeket, anélkül, hogy a lap vagy glosszaíró Németh Lászlóval és drámájával szemben elítélő álláspontot foglalt volna el. Aki reménykedni akar, apró tények nyomán is fel tudja magában a remény érzetét kelteni.

Ezek a szellemileg kopár és aszályos, reménytelenséget sugalló ötvenes évek, valamilyen belső ösztökélésként, de feleletként a külső nyomásra is, Németh László addig megjelent munkáinak megszerzésére, összegyűjtésére sarkalltak. Hajdan vitatott, akkorára megbélyegzett és elhallgatott, lényegében tiltott írásai alaposabb megismerésére ösztönöztek.

A sors két kézzel elvesz, egy kézzel ad. Váratlan meglepetések értek. Barátok, ismerősök, idegenek könyvespolcainak hátsó sorából, házkutatások elől pincébe és padlásra száműzött ládákból kerültek elő rendre-sorban a keresett kötetek. A Bűn és a Gyász a menekülésben széthurcolt családi könyvtár maradékából. A Berzsenyit és a Móricz Zsigmondot az államosított kollégiumi könyvtárból dobták ki egy szószerinti könyv-szeméthalomba. A minőség forradalma ötödik-hatodik kötetét egy szász származású, de magyar érzelmű, szovjet hadifogságot túlélt tanár barátom halászta elő egy bőröndnyi kacat alól. A másik mestert egy illegalista kommunista család őrizte meg, ég tudja miért, talán mert könyv volt. A Magam helyett egy vidéki költő, a Székely Nép valamikori újságírója példánya volt: együtt rejtegette a Nyugat 1925-ös decemberi számával, melyben a Horuáthné meghal elbeszélés megjelent, hogy a folyóirat egy házkutatás alkalmával félelmetes bűnjellé váljék. Az értelmiség hivatásával — beszélgetéseink nyomán tapasztalva Németh László iránti szenvedélyemet —, az akkor még igencsak pályakezdő Sütő András ajándékozott meg. A legtöbb Németh-könyvet egy nálamnál húsz évvel idősebb orvosnak köszönhetem: harmincöt éves barátságunk alapjait vetette meg, hosszú beszélgetésekben, Olt menti és Orkő körüli sétákon szeminarizáltuk évtizedeken át a Németh László-jelenséget. Hét vagy nyolc Tanú-számot egy brassói matematika tanár gyűjteményéből olvashattam el.

Száz szónak is egy a vége: a Székelyföldön, bizonyosan Erdélyszerte, minden rendű foglalkozásúak közt számos olvasója volt. A magyar népesség arányát tekintve, lehetséges, hogy több mint Magyarországon. Feltevésemet említettem utóbb Németh Lászlónak is. Nem igazolta, de nem is cáfolta. Volt idő, amikor az igazi visszhangot műveire Erdélyből érezte.

28