Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (IV. rész. Vorkuta - megfagyni a tűzben) - fordította Szenyán Erzsébet
Lüktető, remegő fényt árasztanak magukból. A repülőgép elveszni látszik ezekben a világos, színes drapériákban, mintha utat, irányt tévesztett volna, s nyugtalanul keringene az égen kifeszített színes, hullámos textíliák között. Zöld szín! A legmegkapóbb a zöld szín volt. „A zöld és a kék szín felerősödik a félhomályban” — írja Leonardo da Vinci „A festészetről” című művében. És valóban, a fekete, a mélységes, kátrányfekete égbolt előterében a zöld elveszítette természetes nyugalmát és kiegyensúlyozottságát, és olyan intenzív, olyan uralkodó árnyalatokban játszott, hogy a többi szín elhalványult, háttérbe szorult mellette. Már a repülőtér fölött voltunk, amikor a sarki fény teátruma hirtelen kialudt, szétfoszlott a sötétségben. A hőmérséklet mínusz 35 fok. Azonnal megcsapott a hideg. Azonnal kegyetlenül belém mart a fagy, alig kaptam levegőt, reszketni kezdtem. Valahogy mindenki szétszéledt. Üres térség a repülőtér kicsi épülete előtt. Üres és alig van megvilágítva. Mit tegyek? Tudtam, hogy ilyen fagyben nem bírom ki sokáig. Az épületben volt egy rendőrőrs. Az óriási bundába burkolózott rendőr azt mondta, hogy mindjártjön az autóbusz, amelyikkel bemehetek a városba, a szállodába. — Itt csak egy szálloda van — tette hozzá —, könnyen odatalálsz. Kicsi, öreg autóbusz, tömve, mint egy szardiniás doboz. A gondosan bundába, pufajkába, nagykendőbe, nemezcsizmába bugyolált, tekergőzött emberek olyanok, mint megmerevedett, nagy, lomha kokonok. Amikor az autóbusz fékez, a kokonok hirtelen előre dőlnek, amikor újra indul, hátra dőlnek. Minden megállóban eltűnik néhány kokon a sötétségben, helyükre újak jönnek (vagyis: feltételezzük, hogy újak, hiszen minden kokon egyformának látszik). Néha valami úgy ránehezedik a lábunkra, hogy szinte halljuk, amint csontjaink recsegnek — egy kis kokon furak- szik az ajtó felé. Kérdésünket, hogy hol van a szálloda, a kokon felső része felé kell irányítani — vagyis a szemünkkel látható gömb alakú objektum felé, mintha csak mikrofonba beszélnénk. Jól ki kell nyitni a fülünket, mivel a választ nem felénk küldik, hanem abba az irányba, amerre a kokonból éppen kijön a hang. Az ilyen utazás nagy hátránya az, hogy az ember akár egy gyönyörű lány mellett is utazhat, de nem is sejti, hiszen semmilyen arcot nem látni. Azt sem látni, hogy hol vagyunk — az összes ablakot vastag zúzmara és dúsgazdag, rokokó jégvirágcsokrok lepik be. Nem tartózkodom sokáig a kokonok közt, mert úgy fél órai buszozás után a szálloda közelébe érünk. Amikor nagy zajjal kinyílik a busz ajtaja, a kokonok udvariasan széthúzódnak, hogy a messzi földről érkezett idegen kikászálódhasson a buszról, s eltűnhessen a sötétben, fagyban. Semmiféle Louvre, semmiféle Loire-menti vár nem kelthet annyi kellemes és feledhetetlen benyomást, amennyit a Vorkuta Szálloda komor, szegényes belseje. A relativitás örök törvénye ez. Ha a párizsi utcáról belépünk a Louvre-ba, az nem olyan, mintha a földről a mennybe jutnánk, ha viszont Vorkutában lépünk be egy szálloda halijába, az pont olyan. A hall megmenti az életünket, mert ott meleg van, ezen a helyen pedig a meleg a legértékesebb dolog. Megkapom a kulcsot, futok a szobámba. Am alighogy belépek, máris gyorsan visszahőkölök: az ablak nemcsak nyitva áll, de az ablakkeretet még jó vastag, masszív jégkéreg is fedi. Szóba sem jöhet, hogy becsukjam az ablakot. Rohanok a szobaasszonyhoz a vészterhes hírrel. A szobaasszonynak a szeme sem rebben. — Az ablakok nálunk ilyenek — nyugtatgat, nem akarja, hogy idegeskedjem. Mit lehet tenni, ilyen az élet, ilyenek az ablakok a Vorkuta Szállodában. A jó öreg lenini kérdés (amely talán még Dobroljubov és Csernyisevszkij idejébe nyúlik vissza): mit tegyünk? Sokáig tanakodunk. Végül látom, hogy a szobasszony17
