Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Harmat Pál: Ifjúkon bűn, papírkötésben (Varjas Sándor: Az álomról)

szerint ebben mutatkozik meg az „általános igényű paradigmaváltás, mely legteljesebben reprezentálja a korszak történetiségében megnyilvánuló filozófiai igény adekvációját.”

Ám hogy pontosan mi is lett volna ez az igény, arról úgy érzem meglehetősen kevés szó esett a tanulmányokban, holott — ismét Foucoult-ra hivatkoznék - minden diskurzus-váltás történelmi eredmény, mely mögött olyan struktúra áll, amely szabályozza, mi mondható és mi nem; tehát a „mondha- tóság” feltételeinek („a korszak filozófiai igényének”) tisztázása talán nagyobb jelentőséggel bírna, mint az a tanulmányok többségéből kitűnik.

Szintén egyetértés mutatkozik a szerzők körében a költői nyelv változásának jellegét illetően, bár vizsgálati módszereik eltérő voltának köszönhetően természetesen terminológiai eltérések mutatkoznak köztük, így Tverdota György az avantgarde által kivívott szabadságjogokról való lemondásról, a hagyományhoz való új, pozitív viszonyról ír; Bányai János visszaklasszicizálódást emleget Szabó Lőrinc kapcsán. Thomka Beáta a „retorizáltság fokának csökkenését” említi, Kulcsár Szabó Ernő pedig díszítetelen, az esztétista retorika szempontjából antipoéti- kus nyelv megjelenését tartja fontosnak a paradigmaváltás felszíni hozadékaként.

Talán ennyiből is kiderül, hogy a kötet címe semmiképp sem értelmezendő kizárólag a hozzászólásokra vonatkozó keserű önreflexióként, mint ahogy az idézett Koszto- lányi-vers címéből (Ének a semmiről) sem érdemes a kötet tartalmára vonatkozó messzemenő következtetéseket levonni, hisz minden, jelzésszerűen már érintett fogyatékossága mellett is azt mutatja ez a könyv, hogy ha még nem is történt ugyan meg, lassan talán bekövetkezik a paradigmaváltás irodalomtudományunkban is.

Szabó Gábor

Ifjúkori bűn, papírkötésben

Varjas Sándor: Az álomról

Varjas Sándor érdekes, de mára már (töb- bé-kevésbé joggal) homályba merült alakja a magyar szellemtörténetnek. „Varjas Sándor - egy elfelejtett magyar filozófus’’ — ezt a címet adta a marxista Selmeezi József előszavának Varjas Válogatott filozófiai tanulmányok című könyvéhez; az 1971-es kötetnek nyilván a porosodó Varjas-életművet kellett volna újra beinjekcióznia a magyar tudományos élet vérkeringésébe. Mindhiába: Varjas nem volt sem eléggé színvonalas, sem pedig eléggé csapnivaló, de még csak eléggé botrányos szerző sem ahhoz, hogy feltűnést keltsen.

Az 1971-es kötetben és 1979-ben A magyar marxista filozófia a két világháború között címmel megjelent szöveggyűjteményében is szerepel Varjas A freudizmus és annak kritikája a marxizmus szemszögéből című 1926-os tanulmánya. A húszas évek közepén még éppen hogy csak működésbe lendült a Freud-ellenes sztálinista filozófiai úthenger; a pszichoanalízist egyelőre nem támadták olyan lendülettel, mint tíz évvel később; Varjas fejtegetései sem érték el azt az elméleti mélypontot, ahová például Molnár Erik jutott el hírhedtté vált antifreudis- ta írásaiban. De azért Varjas munkájának elolvasása egyértelművé teszi, hogy ugyanarról a szellemi irányról van szó, mint amelyik — hatalomra jutván - Pálóczi-Horváth György és Tariska István feljelentő jellegű írásai nyomán a negyvenes évek végén Magyarországon is az illegalitásba kényszerítette Sigmund Freud tanításait és a börtönbejuttatta egyik-másik pszichoanalitikust.

Miért írta meg Varjas 1926-os tanulmányát? Nem meggyőződésből - a filozófus korábban maga is lelkesedett a bécsi mester tanításaiért —, hanem mert ezt vártáik el tőle; és a moszkvai emigránsnak jó oka volt hálásnak lennie szovjet elvtársainak. Valóban az életét mentették meg. A Tanácsköztársaság idején vállalt szerepéért (propagandamunkát végzett és professzorrá nevezték ki a budapesti egyetemre) a fehérterror idején Budapesten bíróság elé állították, és élete komoly veszélyben forgott.

Varjas meghurcolásának és a megmentéséért indított akciónak a rajza képezi Illyés Gyula dokumentumértékű könyvének, a Beatrice apródjainak vázát. Manapság hívei sem szívesen emlegetik, mennyire megszépítette és dicsérte Illyés, az egykori vöröskatona, írásaiban a Tanácsköztársaságot; a Beatrice ennek a beállítottságnak talán a legfontosabb dokumentuma. De azt még Illyés sem érte el, hogy ismertté tegye akkori középiskolai tanárát, Varjast.

93