Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Vekerdi László: Borúra derű? (Lengyel László: Tépelődés)
Vekerdi László Borúra derű? Lengyel László: Tépelődés M. rdatlan tömegű publicisztika, pamflet, glossza, esszé, elemzés, jóslat, karodat, tárca, nyilatkozat, interjú követte az utóbbi évek váratlan változásait, írók, színészek, költők, politikusok, történészek, filozófusok, újságírók, riporterek, szociológusok, közgazdászok, asztrológusok, természetgyógyászok, tévébemondók, politológusok és humoristák igyekeztek megmagyarázni a történteket, helyesebben többnyire azt, aminek szerintük történnie kellene. Szélesebb körben azonban csak két szerző írásai és nyilatkozatai hatottak: Esterházy Péteré és Lengyel Lászlóé. Szerencsére, mert tán épp ők ketten tévesztették legritkábban össze a „kellené”-t a „van”-nal. így tán az ő sikerük is pont azt a józanságot és prakticizmust igazolja, amit Lengyel László a polgárosuló magyar társadalomról szólva - szembeállítva a vezető elitekkel - mindig hangsúlyoz. Lengyel László népszerűségét egykoron gyakori tévé-szereplései alapozták meg. A nyolcvanas évek közepének-második felének különféle gazdasági fórumain és matinéin kitűnt érthetőségével és fiatalos vidámságával a saját bölcsességeiken búsan rágódó kollégái közül; ahogyan például fel-felkacagott nagyképűen előadott marhaságaikra. Később pedig, a hektikus Nemzeti Kerekasztalos időkben, a sok „őszinte” sumákolás közül tán még jobban kirítt hamisítatlan benedeki szókimondása. De ez már mind régmúlt, időközben L. L. maga is Tekintéllyé növekedett, akin illendővé vált számonkémi jóslatait és akinek nyugodtan meg lehet bocsáj- tani a sértéseit, ahogyan Tekintélyek egymás között mindig is tették. Pedig nem valószínű, hogy legtöbb Tekintélyünkkel ellentétben L. L. valaha is pályázott volna holmi „nemzeti” vagy „liberális” tárcanélküli fó'augurságra, az alkatától merőben idegen kasszandraságról nem is beszélve. Az se valószínű, hogy - kollégáival ellentétben - írásaival és nyilatkozataival elsősorban kedvező helyet kívánt volna kiharcolni magának a nagy újraelosztásban, hiszen még csak egy kis professzori katedrát se gründolt maga alá. Tán azt se igen hihette, hogy tud a bajokra valamiféle - ha nem is csalhatatlan - receptet. Dehát akkor mit hitt és mit akart? És egyáltalában ki ez a „nagyon okos Lengyel László”, ahogyan egyszer régen Pozs- gay Imre nevezte. Egyebek közt épp erről lehet megtudni valamit a Tépelődés-bői. Ezek a tépelődések ugyanis mások, mint L. L. többi írásai. Könnyű lenne azt mondani, hogy „személyesebbek”; és lehetne is, ha ezt a valamikor jelentésteljes szót mai gyakori dicsérő használata holmi „nem objektív”-ként, „tárgyilagosságot kizáró”-ként végleg ki nem ürítette volna. Holott szubjektív és objektív ugyan ellentétek, de nem egymást kizáróak, hanem kiegészítőek. Nagyon jól tudta ezt (ezt is) Ottlik: „Talán úgy lehetne személytelen, objektív, Flaubert parancsa szerint »impasszibilis« novellát írni, ha közölnénk hozzá, mintegy lábjegyzetben, az író tel78
