Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Tóth Klára: "A magyar film legnagyobb erény, hogy van"
Az 1990-es filmszemle dokumentum kategóriájának nagydíját Erdélyi János és Zsigmond Dezső kapta Vérrel és kötéllel című filmjéért, amelyben az 1956-os mosonmagyaróvári sortűz körülményeit vizsgálták. Mostani filmjük, Az eltűnt idő nyomában (Hat év a kacsaól alatt) is 1956-os téma. Látszólag. 1957 tavaszán egy fiatal katonatiszt hírül veszi, hogy halálra ítélték az eseményekben való részvételéért. Mikor a falujabéli rendőr érte megy, megszökik. Felesége és annak szülei sírgödömyi búvóhelyet készítenek számára kacsaóljuk alatt, a disznóól szomszédságában. Itt tölt hat évet, míg hírét nem hozzák az amnesztiának. Csípik a férgek, sorvasztja a betegség, emészti a magány. Tőle fél méterre növekszik kisfia, akit másfél éves korában látott utoljára, s ő nem mer előjönni. Fél, s félti családját. „Oly korban éltem én e földön” - sikoltóttá Radnóti a fasizmus idején. És mi, milyen korban éltünk? Milyen kor az, ami a félelemnek ilyen irracionális, emberalatti formáját képes kifejlesztem? Milyen lehetett az a hat év, ott a kacsaól alatt, ha mellette a három év orosz fogságot még csak meg sem említi, a ma hatvankét éves Lajos bácsi? A film a legszikárabb, puritánabb, a történettel együtt adekvát művészi megoldást választja. A három beavatott családtag feleleveníti a szökést, a bújtatást, majd egy fekete háttér előtt látjuk a „főhős” arcát, ahogy minden harag vagy felháborodás nélkül, mint a világ legtermészetesebb dolgát, elmondja hogyan élt, vagy inkább létezett hat évig a föld alatt, szinte maga ásott sírjában. Ha lettek volna ezen a szemlén díjak, Zsigmond Dezsőéknek komoly esélyei lettek volna... De nem ez a fontos. Inkább az, hogy ha eszembe jut a film, félni kezdek. Grunwalsky Ennyi hulla, ennyi erőszak, ennyi kiszolgáltatottság talán még sosem ábrázol- tatott a magyar filmben, mint amit az idén láttunk. És csak most döbbenek rá, hogy megrázó, kathartikus, egész lényünket igénybevevő játékfilmet mindössze egyet láttam: Grunwalsky Ferenc Goldberg variációkját. A szülők eltemetik gyereküket. Tizenéves fiukat, áld váratlanul, látszólag különösebb ok nélkül öngyilkos lesz. A szülők - Gáspár Sándor és Cserhalmi Erzsébet játsza megrendítően - „hajtanak”, hogy a gyereknek mindene meglegyen, s most rádöbbennek, tévedtek. Rájönnek, hogy valamit, a legfontosabbat elmulasztották. Nem tudnak együtt élni a felismeréssel, ezért az anya segít meghalni az apának. Kegyetlen film a Goldberg variációk. Kegyetlen, mert következetes, mert nem ad felmentést, nem ad kibúvót. Az apa halála szükségszerű, hisz megértette, hogy hozzájárult fia halálához, s e tudattal nem bír együtt élni. Az anya felismerése: „rosszabb a börtönben sem lehet”, pátosztalan, de pontos helyzetértékelés. Grunwalsky - akit korábban egy kritikus a magyar film különutasának nevezett - tántoríthatatlanul megy tovább a maga sajátos, egyéni, senkivel össze nem téveszthető útján. Filmje egyenetlenségei ellenére - a hétvégi ház kertjében a fiú temetését megrendező Gáspár testvérek felejthetetlen remeklése mellett pl. bántóan hiteltelen a fia haverját megverő apa jelenléte - olyan alkotás, amitől nem lehet szabadulni egykönnyen. Cserhalmi Erzsébet - bár arca, szemei, egész, finoman megtört lénye szinte sugározza a tragédiát - olykor „elengedi magát”, pl. a 74
