Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Herceg János: Iketánia, A trió, Hollóvár (novellák)
S így mentünk tovább remény és csüggedés váltakozásában, egyre csak mentünk. Fogytán volt már az élelem is. A források és csordakutak ugyancsak megritkultak, s mind több és több saskeselyű körözött vészesen vijjogva Fölöttünk, az őrök nem győzték lelövöldözni őket. Aztán ennek is vége lett. A hetedik napon az addig szürke és ólmos ég egyszerre kivilágosodott kéken és barátságosan a nyári napsütésben, a dögmadarak elmaradoztak és harangszó lett hallható, nem is olyan messziről. Aztán feltűnt a vártorony, mögötte vidáman zöldellő heggyel. Mintha egy másik világhoz közeledtünk volna. Úgy mosolygott ránk messziről hegyoldalba bújt fehér házacskáival a falu.- Attól félek, hogy eltévedtünk - mondta a paracsnok. - Várjatok, majd előremegyek és megérdeklődöm, jó helyen járunk-e?- Szó sincs róla! - állt elébe, mellét kidüllesztve a hintáslegény, azzal se törődve, hogy esetleg valamelyik őr ráfogja fegyverét. - így megyünk be a faluba, ahogy vagyunk, s aztán lesz, ami lesz! Mikor a címeres várfalhoz értünk - zöld mezőben egy fehér hollóval - mégiscsak meg kellett gondolni, mit mondunk, kik vagyunk, ha döngetésünkre kinyílik a várkapu. Hogy az ellenség foglyai vagyunk-e vagy a mieinké a vár, amitől a paracsnok félt, hogy akkor ők esnek fogságba. Az öreg Kohn Izsáknak volt egy életre való ötlete.- Hagyjatok engem előre menni - mondta és nevetségesen nagy cipőjével kilépett a sorból, leporolta pepita nadrágját, s kalapját félrebillentette a fején. - Mert ki bánt egy öregembert, akibe már csak hálni jár a lélek. Hát nincs igazam? És értem különben se lenne kár.- Ki háborgatja birodalmunk nyugalmát? - hallottunk egy bölcs basszust odabentről, s erre a kis öreg gyönge öklével háromszor megverte a kaput.- Kohn Izsák vagyok a társaimmal, bebocsátást kérek! Erre, mint a mesében, kinyílt a súlyos, vasveretes kapu mindkét szárnya, s a zordon kapus arca a hegyesre pödört bajuszával kedves mosolyra tágult:- Tessék befáradni! Nálunk éppen nagyban áll a bál, kettő táncol, három áll, és minden vendéget szívesen látunk! Éppen most húztak nyársra egy címeres ökröt, hogy senki se maradjon éhes.- Az én esetem! - kiáltott fel a hintáslegény. - Ezt már szeretem! Azzal máris be akart menni a kockakövekkel kirakott várudvarba, de Kohn Izsák szigorúan rászólt:- Várj! Csak menjenek előttünk az őrök, de fegyvertelenül, mert ilyen helyen az a szokás. - Azzal kiadta a parancsot:- Gewehr ablegen! Mind a hat őr letette a fegyvert, s aztán hosszú orral kullogtak utánunk, miközben a téren, a vár alatt rezesbanda muzsikált, s a levegő tele volt pecse- nyeilattal a nyársra húzott ökör után. Senki sem kérdezte, hogy kik vagyunk és honnan jövünk. De fölösleges is volt minden beszéd, hiszen meglátszott rajtunk a szenvedés. Aztán elébünk lovagolt fehér lován a várkisasszony, oldalán piros ruhás kengyelfutóval.- Kohn Izsák vagyok! - lépett előre a kis öreg, mire mint valami varázsigére, így felelt a várkisasszony:- Örülök a szerencsének! Maradjatok itt, ameddig kedvetek tartja, vagy legalább addig, amíg a bál véget nem ér. Vendégeim vagytok! 73
