Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Tornai József: „Hány fényes lélek tépte el magát”
leség birtoklási ösztöne éppúgy nem találhat alapot, mint egy-egy új partner rossz érzése amiatt, hogy ő „csak” szerető a jogrendszer és a közfölfogás által szentesített hitves, illetve féijeura mellett. Az újra szerelembe esett vagy „csak” szexuális bűvöletbe került élettársnak sem kellene bűnt elkövetnie, lelkifurdalással küszködnie, ha mindeközben megmarad addigi élettársa mellett. S ha új kapcsolatba lép, megkímélődik a mai válási tortúrák lelki és gyakorlati kínjaitól. Ugye, milyen idilli képet festek? Mintha legalábbis elment volna az eszem. Nem, nem, megőriztem ép elmémet: tudom, mennyire megmaradnának még így szabadon is azok a poklok, amelyek az ember irracionális mélységeiben lobognak annyiféle lánggal, hogy nem is kell most részleteznem. De ábrándozni talán még e mélységek mostani utasának is szabad, ha már úgyse szabadulhat máshová, csak mint Rimbaud Részeg hajója, „képtelen Floridákba”. * * * „És ne vígy minket a kísértésbe”. Miért áll ott a Miatyánkban, az Úr imájában ez a meghökkentő kérés? Lehet, hogy Jézus tudta: az Atya megkísérthet, rosszra is rávehet? Ilyenformán ki bújt a kígyó képébe a paradicsomban, hogy Adámot és Évát bűnre csábítsa? Avagy akkor még mind a kettő jó és rossz megvolt Jahvéban, isten csak később lett a legfőbb jó, maga a szeretet, miután a gonoszságot kizárta magából? Ha isten alakul-fejlődik, a Gonosz is másként és másként próbálhatja megrontani a földi világot. A leghajmeresztőbb föltételezés: hátha soha nem testesült meg a történelem folyamán olyan pusztító erő, mint a mi korunk két szörnyetegében, Hitlerben és Sztálinban? Ezt a romboló őrületet persze bennünk kellett a Sátánnak fölszabadítania: ha nem volna meg mélyrétegeink valamelyikében a gyökere, semmit sem tehetne ellenünk. Ebben a században, s nyilván a következőben is sötét rémek megjelenésére számíthatunk, hiszen a lelkünk nem alakult át. A technikájának rabjául esett, kifeléforduló ember nem készült föl arra, hogy tudatalattijának ősi árnyait megfékezze: kitörnek a rossz szellemek és nem értjük, honnan a gyilkolás, a népek egymás iránti gyűlölete, a háborúk végtelen sora, a paranoiás tömegmészárosoknak és híveiknek ez a pokoli vonulása szíveken, ártatlan kisebbségeken, országokon és a mi „posztmodern” korszakunkon át. * * * A vallás megölése. Talán csak most, hogy a veszélyen túl vagyunk, most fogjuk fel igazán: mit akartak Marx, Lenin, Lukács, Sztálin, általában a kommunisták, sőt, még Freud is, aki egyáltalán nem volt kommunista, ellenben a legnagyobb lélekbúvárok egyike. Ezek az emberek el akarták venni tőlünk a metafizikai kilátást, s annak hol jól, hol rosszul megépített tornyát, a vallást. Nem vagyok biztos benne, hogy pontosan tudták: magát az embert is elpusztítanák vele együtt. Szándékuk így is, úgy is félelmetes: „ez őrült sár, ez isten-arcú lény” helyett valamiféle pragmatikus robotot állítottak volna a történelembe. Az ember elég pokol önmagának, hát ha még transzcendens reményeiről is lebeszélik, s azt mondják neki: semmi egyéb se vagy, mint „társadalmi viszonyok összessége”? A merénylet nem sikerült, de arra nagyon is figyelmeztet: a Gonosz éppen az értelemre hivatkozva igyekszik most már több évszázada elvenni az eszünket. * * * Az elért elérhetetlenség mítosza. Lehet-e hinni, bízni a szerelem mítoszában? Egy férfi meg egy nő minden időn és szakításon túl is töretlen egymást-üdvözítésében? 65
