Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Vekerdi László: Szegények népe
morogni: élhetnek viszonylagos jólétben vagy tisztes szegénységben. Ezt hívják nálunk nem kevés euphemizmussal „szociális piacgazdaságnak”, csakhogy ez nem egyszerűen a „piac” kérdése. A kedvezőbb arányokat a helyi politikai vezetésnek kell kiharcolnia a vezető tőkés hatalmaktól. Nagy felzárkózhatnékjában ezt mulasztotta el a magyar politikai vezetés. Úgy viselkedtek, mintha az ország háborút veszített volna el, s kényre-kedvre ki lenne szolgáltatva a győzteseknek. Nemcsak a kormány viselkedett vesztesként. Az ellenzék ugyanúgy. Nincs mit egymás szemére hányjanak; beismerhetnék hibájukat, és nyugodtan egyesíthetnék az erejüket és fantáziájukat egy életképes belső gazdaság megteremtésére. Mert csak ez lehet kedvező tárgyalási helyzet alapja. S méghozzá nem is megvalósíthatatlan. Hiszen józan ésszel fel nem fogható, hogy egy tízmilliós országban miért nem lehet olyan mezőgazdaságot, élelmiszeripart, könnyűipart, javítóipart, háztartási gépipart, építőipart teremteni, amely a termelőnek és a vásárlónak egyaránt kifizetődő; miért kell itt mindig mindenkinek (a csalókat kivéve) mindenre ráfizetni? Verseny és minőség üres fecsegés, amíg cifra nyugati rongyokat kínálnak a tán kevésbé mutatós, de sokkal jobb és olcsóbb honi ruhák helyett; amíg ostoba reklámok szajkózzák a nyugati mosóporokat napestig; amíg tőkeerős nyugati cégek csak azért vesznek meg magyar üzemeket, hogy kiiktassák a konkurenciát. Ilyen körülmények között a „versenyképesség” üres politikai szólam, merő demagóg fecsegés. Az az ipari miniszter pedig, aki örül annak, hogy az üzemek negyven százaléka leáll és elpusztul, az egész egyszerűen imbecilis. Hasonlóképpen imbecilis az a mezőgazdasági kormányzat, nemcsak a miniszter, az egész minisztérium, az egész agrárpolitika, amelyik mintha direkt pusztítaná a mezőgazdaságot, úgyhogy az embernek az a sejtése támad, hogy tán a vágyva-vágyott társult tagság előfeltétele a honi agrárgazdaság tönkretétele: ne konkurálhasson a nyugati élelmiszeriparral. És mi, hogyha nem imbecilis az a külpolitika, amely valósággal kezére játszik a szlovák nemzeti „önépítőknek”, hogy elterelhessék tőlünk a Dunát? Amelyik tárgyalás helyett nemzetközi konfliktust kockáztat? S egy külügyminiszter, akinek magyaráznia kell minden nyilatkozatát? Hogy aztán az olyan aprócska és világszerte elterjedt imbecilitásról, mint az élsport fölös állami támogatása, már ne is beszéljünk. ,yAz imbecillisek dühe betölti a világot” - ismételte nyomatékkai a Második Világháború előestéjén, a spanyol polgárháború rémtetteire reflektáló könyvében Bernanos. De nem ugyanolyan holdfényben fürdő nagy temető ma Jugoszlávia, mint akkor volt Hispánia? S ha most ezt a háborút tán nem is követi majd világégés, méltó befejezéseként az imbecillisek nagy századának, egy állandósuló európai Libanon a közvetlen szomszédunkban épp eléggé szörnyű perspektíva. De az atomkonfrontáció eltűntével a nagy háború esélye se csökkent, inkább még növekedett. A hidegháború legjövedelmezőbb vállalkozásainak egyike a fegyvergyártás és a fegyverkereskedelem volt, s a hidegháborús megrendelések kiesését feltehetően a regionális konfliktusok stimulálásával igyekeznek majd a vállalkozók pótolni. Az atomrettegés megszűntével nem fog majd parancsoló kényszerként hatni a globális béke, s a regionális konfliktusok kiterjedése nem föltétlenül fog erős politikai ellenállásba ütközni. Fokozza a veszélyt, hogy váratlan „győzelmébe” Nyugat is beleremegett. Nyugat ma éppen úgy átalakuláson, sőt, tán rendszer- változáson megy át, mint mi, a recesszió egyebek közt az ezzel járó elbizonytalanodás miatt is annyira tartós. Ma még nem tudható, hogy a nagy átalakulásban a józan ész kerekedik-e felül, vagy az imbecilitás. A demokrácia sajnos nem véd a középszerűség és a butaság ellen, ha nem is tenyészti annyira, mint a totalita- rianizmusok. Nem tudható, mit hoz a jövő. Az azonban bizonyos, hogy az ameri- kai-japán-európai demokratikus szuperkapitalizmus nem a „történelem vége”. A 52
