Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8. szám - Vasy Géza: Az irodalmi ember (Domokos Mátyás: Varázstükrök között)

annak rangját is, értékállóságát is? S mondhatjuk-e azt, hogy e bírálatok teljesen értelmetlenek voltak?

Az irányzatok gárdájának fiatal korával, a pályakezdés és a beérkezés gondjával függ össze a másik megjegyzésem is, de részben az idősebbekre is vonatkoztatható. A rangsorolás, a kertészolló elvetéséről van szó. A huszadik századi magyar irodalomban többezer számontartott szerző van. Domokos Mátyás ezek közül idáig talán százzal foglalkozott írásban. Az ő eszménye a „mindenevő” kritikus de persze ezt úgy érti, amiként Babits Mihály írta a pályakezdő Kardos Lászlónak: „Ha valamely megjelent mű fölhívta az érdeklődését vagy mondanivalója volna róla, legyen szíves nekem megírni.” Megszámlálhatatlan sok mindentől függ, még egy mindenevő irodalmi embernél is, hogy mi kelti föl az érdeklődését, miről van mondanivalója. Az igazi gond azonban nem is ez, hanem az, hogy az élő irodalomban az érvényes esztétikai minőség általában sokkal nehezebben határozható meg, mint a történelmi korszakokra vonatkoztatva. Domokos Mátyás esszéinek és kritikáinak hősei vagy a közelmúlt évtizedek igazi klasszikussá, vagy a nyolcvanas évek vitathatatlan teljesítményt felmutató alkotói. Egyrészt például - a mér említett nagy öregek mellett - Kondor Béla, Szabó István, Nagy László, Örkény István, Galgóczi Erzsébet a lezárult, s Határ Győző, Mándy Iván, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, Orbán Ottó, Ágh István a folytatódó pályák közül. Másrészt Sarusi Mihály, Tar Sándor, Bertók László, Ra- kovszky Zsuzsa, Vérady Szabolcs, Grendel Lajos az újabb nemzedékekből. Némi rosszmájúsággal azt mondhatnám, hogy könnyű róluk elfogulatlanul írni: jót a jóról. Mert részben azért fel is kellett fedezni őket is, meg bemutatott művüket is. Mi legyen azonban azokkal az írókkal, akiket se Domokos Mátyás, se más pályatársai „nem szeretnek”, tehát se nem érdeklődnek irántuk, se mondanivalójuk nincs róluk. Ezek az írók „nem léteznek”? Vagy esetleg valakinek mégiscsak foglalkoznia kellene velük? S vagy azt írni le, hogy ők is értéket hoznak létre, csak egy szűkkeblű irodalmi élet ezt nem veszi észre, vagy azt, hogy féltehetségek. Az irodalom teljes termésére figyelve elkerülhetetlen tehát a rangsorolás, a kertészolló alkalmazása. Minden kritikusi életmű „tartalomjegyzéke” már önmagában is a szerző rangsora, s ezt a tényt a szövegek tovább mélyítik.

Feltehető azonban, hogy Domokos Mátyás az ügyben túlságosan kategorikusan fogalmazott, mert nem tette egyértelművé, hogy ő csupán az értékes irodalmi alkotások kritikai visszhangjára gondol. Ott valóban nincs helye a kirekesztésnek, irodalmon kívüli szempontoknak. Az élő irodalom azonban sajnos nem csupán maradandó értékeket hoz létre. S az időbeli távolság hiánya ugyanúgy nehezíti a tisztánlátást, mint a politikában, a történelemben.

Egy mű értékei attól is függnek, hogy miként kapcsolódik az eleven élethez, az azonban gyakran homályban marad, hogy mi a maradandó érték az eleven életben. Illyés Gyulát és Nagy Lászlót - Domokos Mátyás mostani könyvének két legrészletesebben bemutatott hősét - én is legfontosabb értékeim közé sorolom, azt is sejtem azonban, hogy nem csak én olvastam másként és másként mondjuk Illyés műveit a múló időben, hanem mások is. Tudom, hogy az én olvasatom nem tökéletes, de tudom, hogy másoké sem feltétlenül az. Szomorúan tapasztalom, hogy ami nekem elementáris élményem volt, az a mai fiatalok jó részének legfeljebb mellékes olvasmány, de feltételezem, hogy nemcsak a fiatalokban van a hiba, hanem a nagy életművekben is van, lehet olyan anyag is, amely túlságosan korhoz kötött. Vagyis még a legnagyobb életművek esetében is működik a rangsorolás. Azt hiszem, a maga szintjén minden olvasó mindig „rangsorol”. Az értelmes ember persze nem azt méricskéli, hogy Ady vagy Babits, Móricz vagy Krúdy áll-e az élen, de Juhász Gyulát már Ady mögött látja, s Ady életművén belül is válogat. Méginkább így van ez az élő irodalom esetében, ahol lassan már a hivatásos kritikusnak sem adatik meg a teljes áttekintés lehetősége, hiszen „mindent” elolvasni képtelenség mivel egy nap csak 24 óra.

Számomra teljesen egyértelmű, hogy Domokos Mátyás kritikuseszménye az irányza- tos szocialista kritikával és irodalompolitikával szemben szilárdult meg. Ez a szembenállás nemcsak elfogadható, de rendkívül hasznos is. Gondoljuk csak meg, hogy a hatvanas évek első felében például ezen irányzat számára Nagy László még kétes tehetségű, megtévedt útitárs volt, Mészöly Miklós meg szinte ellenség. S minden évtizednek megvoltak a politikai okokból támogatott és félreszorított írói és írócsoportjai. Domokos Mátyás elismerést érdemlően következetes ez ügyben, s nem csupán a korábbi évtizedek rossz gyakorlatát utasítja el, hanem a nyolcvanas évekét is, amikoris a

91