Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8. szám - Pomogáts Béla: Korfordulón - Magyar irodalom a huszadik század végén
Igen, a 20. század tán legnagyobb bűne a szüntelen és következetes hazudozás volt, az, hogy használta a régi „szent” szavakat, de megváltoztatta értelmüket, kifordította jelentésüket: ahogy Babits is mondja. Most, hogy Közép-Európa „csendes forradalma” végbement, és ezzel megnyílt az út az európai nemzetek egységének helyreállításához, talán a szavak is visszanyerik igaz jelentésüket. Ebben van a korforduló értelme: helyreállítja az emberiség (és a magyarság) „ szakrális fogalmait”, szakít az erőszakos utópiákkal és a zsarnoki kollektivizmusokkal, s nem a szüntelen forradalmakban, hanem a kultúra folytonosságának szervességében keresi az előrevezető utat. Egy korszak lezáródása és egy új korszak hajnala: mindenekelőtt ez szabja meg irodalmunk helyzetét a 20. század és a második ezerév utolsó éveiben. (Nemzedékváltás és korváltás) Irodalmunk az utóbbi egy-két évtizedben egy rendkívüli mértékű nemzedékváltás színtere volt: mondhatni teljes mértékben átalakult ennek az irodalomnak a „személyi szerkezete”. Az irodalom mindig a nagyszabású alkotó egyéniségek kezén születik, és ezek az alkotó egyéniségek nemcsak az általuk létrehozott klasszikus értékek révén vannak jelen, hanem személyiségük, gondolkodásuk, magatartásuk ösztönző és formáló erejével is. Ok szabják meg az irodalmi élet erkölcsi normáit: az etikát és az etikettet, az ő szellemi vonzásuk erőterében, esetleg ezzel az erőtérrel küzdve alakul a kultúra, sőt a hazai, illetve közép- és kelet-európai hagyományok szerint a nemzeti tudat. Egy- egy nagy íróegyéniség valósággal mintává válik, az általa hirdetett nézetek, az általa képviselt magatartás vonzásába kerítheti az irodalmi életet vagy ennek kitüntetett csoportjait. Egy-egy irodalmi korszak színképét nemcsak a nagy alkotások, az irodalmi irányzatok vagy az irodalmi intézmények (például olyan folyóiratok, mint a Nyugat) alakítják ki, hanem a nagy íróegyéniségek is. Ebben az értelemben a magyar irodalom „személyi szerkezete” közel öt évtizeden át, a harmincas évek elejétől a hetvenes évek végéig nem sokat változott, inkább kiegészült, mintsem átalakult. A harmincas években már irodalmunk nagy egyéniségei közé számított Illyés Gyula, Németh László, Kodolányi János, Tamási Áron, Veres Péter, Déry Tibor, nem sokkal később Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Vas István, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Rónay György, Sőtér István, Szentkuthy Miklós, Ottlik Géza, majd egy évtizeddel később Pilinszky János, Nemes Nagy Agnes, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Örkény István, Nagy László és Juhász Ferenc: ma már legtöbbjük nincs közöttünk jelen. A nyolcvanas évek magyar irodalma más irodalom, mint a megelőző évtizedeké, és bár ebben az utóbbi évtizedben (évtizedekben) is jelentékeny írók léptek fel az irodalmi életben - hadd hivatkozzam Tandori Dezsőre, Ágh Istvánra, Petri Györgyre, Konrád Györgyre, Esterházy Péterre és Nádas Péterre -, irodalmunk személyi rendszere legalább olyan mértékben változott meg, mint a húszas és harmincas évek fordulóján, midőn Illyés, Szabó Lőrinc, József Attila, Németh László és Déry nemzedéke, igaz, Babits és Móricz szerepének elismerésével, már átvette a stafétabotot. (Irodalom és politika) Aki a 20. század utolsó évtizedébe visszatekint az elmúlt esztendők magyar irodalmára, pontosabban irodalmi életére, megállapíthatja, hogy a mögöttünk álló másfél évtized az irodalom szabadságharcának korszaka volt. (Hasonló szellemi függetlenségi küzdelem ment végbe 1955-1956 folyamán, akkor azonban jóval sebesebb volt az események üteme. Az 1956 nyarán kishíján visszaszerzett irodalmi autonómiát azonban az októberi felkelés leverése igen radikálisan és fájdalmasan megszüntette.) A nyolcvanas években ez az autonómiáért viselt küzdelem lassabban haladt előre, voltak átmeneti visszaesései, sőt súlyos 63
