Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8. szám - Németh László: Nappali álmok (regényrészletek) - Közzéteszi: Németh Ágnes
a nyilvánosság embere, s ez a barát (aki egyszersmind gyöngédségem levezető csatornája is volt), szeretetreméltó egyéniségével képviselte a világ előtt művemet, hogy belőlem csak néhány vonás csillanhatott át rajta, a képzeletét megfogtam, de a természetemet nem szolgáltattam ki az emberek sértő kíváncsiságának. Hiúság, félelem és megvetés voltak e barát pártfogói; nem az ünneplés(t), hanem a hőstett kielégülését kértem álmaimtól, s úgy viselkedtem, mint aki előre tudja, hogy szeretetet csak akkor kaphat, ha a sikert visszautasítja. Ha meggondolom, hogy ez az óvatos gőg milyen mértékben irányította későbbi életemet, nem csodálkozom, hogy már első képzelődéseim gyökeréhez is odatapadt. Csodálatos csak az, hogy bár ilyen „barátok” kreálására később is megvolt a hajlandóság bennem, egy sem akadt, aki bőkezűségemet azzal a gyengédséggel viszonozta volna, amellyel adakozó kedvemnek ez az első kitartottja[5]. A dicsőség külső jele az én hősöm számára rendesen az volt, hogy egy rövid ünneplés után a magányosságba vonulhatott. Ez a nyugalom egy kis vidéki birtokon, a gazdálkodás örömei közt, erre igyekezett minden hősiesség, s époszom legkedvesebb részletei a gazdálkodó veteránról szóltak, aki megmutatta már mit tud nagyban, s most a kicsiben élvezi teremtő ereje játékait. A kicsi birtokból, mely alig volt nagyobb mint nagybátyámé, de változatos és sűrű, mint egy természetkompendium, én épp annyi meglepetést, eredményt, szépséget húztam ki, mint építkezéseimből és hadjárataimból. Természetesen a hősi múlt nélkül semmit sem ért volna ez a kis Georgikon, s a veteránt, aki persze legföllebb harmincéves ha volt, gyakran keresték fel országos ügyekben megszorult államférfiak, s bizony olykor, mint Toldinak, neki is ki kellett szállnia birtokáról, hogy országa bajbajutott becsületét rendbeszedje. Ez a különös vonzalom a veterán sors iránt, melytől csaknem úgy kellett visszatartania magát, nehogy époszában a szelíd utóhang egészen magába szippantsa a hőst: korán leleplezhette volna az ifjút önmaga előtt. Én azonban makacsul ragaszkodtam a hősiességhez, annyira, hogy apámat, aki akkor már Szibériában [... ült] katonai pályám terveivel háborgattam, s ismerőseink is úgy kezeltek egy időn át, mint jövendő ludovikást[6]. Bár egyre jobban láttam az akadályokat, melyekkel egy katonai iskola már az első héten halálra keserített volna, határtalan volt a bizalmam önmagámban, s mivel eddig erőm fölével értem el mindent, úgy képzeltem, hogy ha álmaim erejét pályám medrébe dobom, minden nehézségen átverem magam; mint ahogy eddig is volt egy alakoskodó s egy igazi életem, katonáéknál is melegen tudom tartani megjelenésem alatt a katona agyak számára megfoghatatlan terveimet. Azt persze nem titkoltam magam előtt sem, hogy e hadvezéri tervekben idővel nagyon sok humanista elem keveredett, s aligha öltözött még katonai uniformisba több világboldogító szándék, mint abban a jövendő ludovikásban, akinek kezdeti kínoztatására én egy katona-Demosthenes kavicsaival készültem fel. Háborúimnak már kezdetben sem volt imperialista céljuk, s a birtokán gazdálkodó veteránnak nem volt érdeke, kivált miután a Korhadt fakereszteket elolvasta, hogy egy abszolút monarchia korlátlan hatalmát vesse meg. Sőt a „barát” királysága is elég korán első konzulsággá szelídült, s köztársaságomban az államfő inkább erényeinek mint az alkotmánynak köszönhette korlátlan hatalmát. A szomszéd népek sem vesztettek sokat a vesztett háborúkkal, sőt nyertek, mert átvették a magyar államformát s megszabadultak cárjaiktól és királyaiktól. Nem volt itt leigázásról szó, mi magyarok fegyverrel bírtuk belátásra őket, levágtunk belőlük néhány ezret [5] Homályból homályba 34. oldal. [6] Homályból homályba 87. oldal. 38
