Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8. szám - Tari István: A szabad rablásé lett a jövő (szociográfia)

sához kellene. Éppen ezért hamarosan, 44 októberének elején, újból fölszabadítottak bennünket. Az oroszok. A Zentán állomásozó egység kapitányát mi is vendégül láttuk: aranyos ember volt, eltettem a fényképét.

A szerbek mindig is istenítették az oroszokat; amikor látták, hogy győzelemre állnak: föléledt bosszúvágyuk. És elég sok magyar család férfi nélkül maradt akkor. Mi lakoltunk meg a bennünket fölszabadító magyar hadsereg bűneiért. De az uram bajtársai közül is sokan ráfizettek, pedig ők oroszok voltak. Őket nem a szerb partizánok, a törvénytelen állapotot kihasználó szerb önkéntesek lőtték a Tiszába. Őket a sorsuk végezte ki.

Az átvonuló orosz hadsereggel egy agitátor is Zentára érkezett, aki összehívta a városban élő egykori orosz katonákat és előadást tartott nekik a Fehér Hajó vendéglőben. Arra akarta rábeszélni az uramékat, hogy térjenek vissza egykori hazájukba. Magyarázták neki az uramék, hogy ők itt már egzisztenciát teremtettek maguknak, nyugdíjképes állással.- Nem baj, haza se kell jönni - győzködött az agitátor -, csak kérjék az orosz állampolgárságot! A nagy Szovjetunió, ugye nem feledkezik meg a fiairól.

Az én uram nem gondolt a visszamenetelre meg a szovjet állampolgárságra. Fönt volt az egyik bajtársával a városháza tornyának erkélyén, onnan nézték a várost, s amikor találkozott a tekintetük, abban állapodtak meg, hogy nagyon fájna már elhagyni ezt a sáros-poros Zentát. A bajtársai közül, hazafias érzelmektől vezérelve, sokan kérték az orosz állampolgárságot, amit meg is kaptak. És nem sokáig örülhettek neki, mert Jugoszlávia a 40-es évek végén összeveszett a Szovjetunióval. Olyannyira, hogy a szovjet állampolgárokat kiutasították Jugoszláviából. Természetesen az újdonsült szovjet állampolgárokat is, akik kb. 30 éve nem jártak a szülőföldjükön, nem is akartak oda visszatérni - féltek a sztálinizmustól. Nagy tragédiák voltak az uram bajtársai körében. Az egyik katonacimborája leugrott az emeletről, a másik vonat alá feküdt, a harmadik agyonlőtte magát, hogy ne kelljen visszamennie a Szovjetunióba.

Nem csak az uram szerette meg Zentát, a zentaiak is megszerették őt. Hívő ember volt. A pravoszláv templomba járt és a szerbek állandóan csodálták a fegyelmezettségét. Az én uram, miután bement a templomba, megállt a helyén és ÚGY ÁLLT MEG, MINT EGY SZOBOR! Ő addig nem mozdult, amíg a mise tartott. Nem bolhászkodott, nem fészkelődött, nem tekingetett. Hat-hét évig katona volt, megtanulhatta a fegyelmet.

Ó otthon sem szeretett slamposkodni.

Amikor 60-ban meghalt, nagyon kétségbeesett állapotba kerültem: félészen, félkeréken voltam. Időnként megindultam, nyakamba vettem a várost és megesett, hogy a vasútállomáson találtam magam, ahol semmi dolgom sem volt. Mindenütt csak az üresség fogadott. Aztán az egyik éjjel, álmomban, jövök be az udvarról. Benyitok a konyhába, az uram az asztalnál áll - félmeztelenül. Nagyon rendszerető ember volt, mosakodás után ő azonnal magára vett valamit. Nem szeretett slamposkodni.

Ott áll félmeztelenül az asztalnál, és fény sugárzik belőle! Bevilágítja az egész konyhát! Megdöbbenek. Boldogan szaladok hozzá, átölelem a nyakát.- Gabikám! - mondom neki, hivatalosan Gavrilnak hívták - te élsz? Nem haltál meg?

27