Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8. szám - Tari István: A szabad rablásé lett a jövő (szociográfia)
mögött egy cserelány ült. Akkoriban, az első világháború előtt, még divat volt a nyelvtanulás. A gyerekeket kicserélték egymás között a családok, a magyar gyerekek a sváb családokban, a sváb gyerekek pedig a magyar családokban tanulták a nyelvet. Szóval a hátam mögött egy szép, szőke, sváb lány ült. Mértan óránk volt, a tanító nagyban magyarázott, az a lány meg átnyúlt a pad alatt és megfogta mindkét bokámat, amire én akkorát sivalkodtam, hogy csak úgy visszhangzott tőle a tanterem. - Atyaúristen! Mit kapok ezért? Hát megúsztam verés nélkül. De a tanító nádpálcája széttöredezett, annyira verte vele az asztalt. És kiabált! Hogy ő a szívét, lelkét beleadja, nekem pedig máson jár az eszem: röhögök, visongok... Majd megnézhetem a bizonyítványomat. Egy tanévben háromszor kaptunk bizonyítványt. Ez az eset karácsony és húsvét között történt. Kibőgtem a szemeimet, mert azt gondoltam, hogy majd egyest viszek haza húsvétra. Nem mertem otthon elmesélni azt, hogy mi is történt velem. Én, mint gyerek végtelenül pajkos voltam, de azt mindig tudtam, hogy HOL AHATÁR! HOGY MIKOR, MIT LEHET... És imádtam a történelmet. Istenem, mennyi izgalmas dolgon mentünk mi át. És megmaradtunk, mintha mi sem történt volna. Én egy jó magyar érzésű lány voltam. És úgy föl tudtam hevülni, hogy azt nem lehet elmesélni. Amikor a tanítónk leült a harmonium mellé, az iskolában harmonium volt, és rázendített, hogy: „Szittyavitézek a harcriadalma nerettegtessen benneteket. .. - mit mondjak, visított az osztály. És én olyankor alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Annyira mély érzésű lány voltam. Annyira meg tudtam hatódni mindazon, ami szép. Ami ígéretes... És húsvétra nem kaptam egyest. Csintalanságomért nem kaptam büntetést. Mindent szerettem az iskolában, csak a kézimunkázást ki nem állhattam. Az én kézimunkám mindig az alsó fiókban, apám korongja alatt volt. Szegény anyám, hányszor megsiratta azt, hogy nem szeretek kézimunkázni... Tán mondanom se kell, hogy nagylány koromban számomra az életet a kézi- munkázás jelentette. Annyira megszerettem a varrást, a kézimunkázást. Még vasárnap is kézimunkáztam. Ott vannak a díszpárnák, ott vannak a gobelin- terítők. És amíg szeretik az emberek a kézimunkát, addig nincs baj a világgal. * * * Nem vagyok nemzetgyűlölő. Sovinisztaként nem mehettem volna feleségül egy oroszhoz. Az uram 1920-ban került ide, orosz ember volt, moszkvai orosz. Frontkatonaként harcolt, nyilván Leninék ellen. De mit is beszélek? A közkatona az semmi ellen se harcol! A közkatonát csak kényszerítik valamire, annak egyszerűen csak parancsolnak... Szóval, elvágták őket a csapatuktól és török földre szorultak. Törökországban se maradhattak a végtelenségig, onnan egy részüket Dubrovnikba szállították, ott osztották, szórták szét őket. O a bácskai csoportba került. Ugye, fogalmuk se volt nekik arról, hogy mi is az a Bácska. Azt csak később tudták meg. Volt aki biztatta az orosz katonákat: ott, Bácskában Kánaán van. Egy ideig Anglia pénzelte őket, egyenruhát is csinál24
