Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Tarján Tamás: Kakasülő (Három kecskeméti előadásról)
tékában eltakar, lefátyoloz egy második, lényegibb színpadot, amelyről eddig talán nem is tudtunk (illetve mindenki tud róla, csak nem akarja tudomásul venni e tudást). A rendezői megoldás e búcsúmozzanatban érvénytelenné teszi a dráma keletkezése óta eltelt évtizedek során oly sokszor megfogalmazott kételyeket, mennyire lehet komolyan venni, elfogadni ennek az álflörtnek a realitását. A benső függöny a koronatanú: csak komolyan venni lehet, kénytelenül is el kell fogadni. Annak a függönynek van mit eltakarnia. A színésznő egyébként a harmadik felvonásban így beszél: „Tegnap délután hat óra harminc perckor jöttél be, hat óra harmincegy perckor már rád ismertem, hat óra harminckettőkor haboztam, hogy a szemedbe nevessek-e és hat óra harmincháromkor már elhatároztam, hogy kötélnek állok. Játsszuk végig.” Tehát a mű sorsa azon az egyetlen percen múlik. Ha a feleség már ez alatt is fölismeri férjét: nincs dráma. Ha pontban hatharmincegykor még nem ismeri föl a férjét: nincs dráma. Ha a hatvanadik másodpercben a közönség számára félreérthetetlen jelet ad a fölismerés tényéről: akkor sincs dráma. Most jó szolgálatot tesz a mégoly szerény minőségű videoszalag is. Vissza lehet tekercseim oda, ahhoz a perchez (melyről a közönség csak gyaníthatja, de nem tudhatja, hogy ilyen fontos). Bencze Ilona sugározva, boldogságszomjasan várja, fogadja a testőrt. Szinte rá sem néz, kerüli a tekintetét, s önmaga profilját, sziluettjét kínálja az udvariasan bemutatkozó hódolónak. Láthatatlan fényudvar veszi körül, szépsége más mint az eddigi otthoni ápoltság... Aztán egy félfordulat, és túl magasra lendített, lefelé mutató-parancsoló karral helyet kínál a kanapén a férjének. Eltelt az egy perc. Illés ezeket az „egyperceket” gondosan kidolgozta (például a második felvonás erősen tagolt epizódjaiban, főleg ott is a feleség és a férj között). A kidolgozás inkább precíz, mint nagyvonalú, inkább célratörő, mint látványos. Ennek oka a rendező szövegcentrikussága és a szokatlanabb megoldásoktól való idegenkedése. Ha valakire, Illésre föltétlenül áll a mai magyar rendezett gárdában, hogy szigorú realista, a kifejezés tág értelmében. Nála éppen azt, éppen akkor, éppen úgy mondják, ahogy a nagykönyvben, meg a drámában meg vagyon írva. A tárgyakkal, kellékekkel való játékoktól szinte irtózik, minden áttételesebb színpadi jelképességet erő- szakoltnak érez - másfelől viszont a hangsúlyozott mikrorealizmus, sok kis színpadi jelegységet létrehozó aprólékossága sem áll közel hozzá. (Erről a Macskajáték kapcsán is lesz ok szólni.) Színesebb Molnár-interpretálás igencsak elképzelhető - ennek az analízis, illetve a fegyelmezés eredményeként kapott fanyarság az értéke. A fintoros keserv, amely embert emberhez köt. Berek Kati, vélhetjük, annyira szeretne végre egy vígjátéki szerepben is föloldódni, hogy a Mamát (értsd: házvezetőnőt) kedvesen bár, de túlmosolyogta, túlpör- dülte. Mindig öntörvényű, saját drámát hordozó színpadi egyéniségének kevés az a sorsocska, amely csupán harmadrangú érdekességű a színésznő és a színész érzelmi-hatalmi viadalának árnyékában. A színészi ízlés és önuralom dicsérete, hogy volt ereje nem szétfeszíteni a szerepet. Matus György hűvös angolossága, úri- assága jól érvényesült a kritikus figurájában; amikor egy-egy pillanatig ő diktált, még valami démoni is csillant a szeméhen, fölváltva az örök másodhegedűs bánatosabb nézését. Mindazonáltal változatlanul nem ártana, ha rendezői a mélyebben rejlő groteszk vonásokat is fölszabadítanák belőle. Vibráló videoszalag ide vagy oda, aligha tévedek: Kecskemét örömmel és szeretettel fogadta A testőr színvonalas előadását. 71
