Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Koloh Elek: A remény örök (A kecskeméti színház elmúlt 35 éve)
kor még, legalább volt magyarázata: a változásból és felújításból adódó problémák, mostoha körülmények. A következő - 1987/88-as évad közepén ismét birtokukba vehették a nagyszínházát a színészek. A csaknem 400 millió forintra rúgó rekonstrukció eredményeként új fűtésrendszert, elektromos hálózatot, új színpadtechnikát (forgószínpaddal) kapott e patinás épület, felújították a nézőtér székeit, a tetőszerkezetet, az összes burkolatot, vegyi szigetelést kaptak a falak... Szebb lett mint valaha, ugyanakkor teljesen korszerű. A szakemberek szerint a következő száz évben nem lesz gondja a városnak ezzel az épülettel, mely akár küllemében, akár a felszereltségét nézve, vetekszik Európa bármelyik színházával. És itt kell még megemlíteni, hogy nem sokkal korábban készült el az új üzemviteli épület asztalos, festő, tmk- lakatos, díszletkészítő részleggel és kelléktárral, ugyanakkor felújították a színház közvetlen szomszédságában levő régi üzemházat is, ahol szabóműhelyeket, próbatermet, miniszínpadot alakítottak ki, s átadták az alig száz méternyire épült új, 54 lakásos színészházat. Túlzás nélkül mondhatni: minden feltétel adottá vált ahhoz, hogy e nagy viharokat megélt teátrum ismét híres, kiemelkedő műhelye lehessen a magyar színházművészetnek. Nem lett. Már a rekonstrukció utáni avatási ünnepségen, a nyitóelőadáson - 1987 decemberében - megdermedt e művészethez valamit is értők lelkesedése. Katona József Bánk iónjának rendezésére maga a direktor, Lendvay Ferenc vállalkozott (a címszerepet Barbinek Péter játszotta). Tapintatosan fogalmazva: igen halványkára sikeredett a díszelőadás. Amit könnyen lehetett volna feledni, ha nem hasonlóak követik. * En rendezek, te játszol - ők távoznak Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Lendvay műsorpolitikája nem az induláskor ígért igényekhez igazodik elsődlegesen, hanem ahhoz, hogy mi az, amit ő rutinból megrendezhet, s mi az, amit a felesége, Lőrinczy Éva kíván eljátszani. Aki ezt az alapállást elfogadta, hűségesen tűrte, az számíthatott a direktor kegyeire, aki nem, annak fel is út, le is út. Ebből óhatatlanul következett, hogy egyfajta színvonalon aluli értékrend érvényesült végül. Eltávozott emiatt több tehetséges színész: Holl István, Petényi Ilona, Sáfár Anikó, Barbinek Péter, Maros Gábor, Tallós Rita, Pap Éva, s a legígéretesebb rendező, Hegyi Árpád Jutocsa is. Nagy Attila pedig végül inkább a politikusi pályát választotta. Mindebből az következett, mint Jancsóék idejében, hogy a középszerű színészekre osztották a főszerepeket, igazán tehetséges rendezőt pedig - egészen Bodolay Géza szerződtetéséig - nagyítóval sem lehetett találni Kecskeméten. Nem csoda, hogy a magyar színházi élet „Citromdtját” az 1987/88-as évadban a szakmai sajtó már az itt bemutatott, Angyal Mária rendezte Othellónak ítélte. Az ugyanebben az idényben színpadra rittyentett, Lendvay rendezte Pygmálionnal felmerészkedtek a fővárosba, a nyári színházi találkozóra. Tették ezt egyszer és soha többé, ugyanis olyan - minden túlzás nélkül mondhatni - megalázóan lesújtó kritikákat kaptak az országos lapokban, amelyek olvastán minden városát szerető kecskeméti csak pironkodott. 66
