Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Koloh Elek: A remény örök (A kecskeméti színház elmúlt 35 éve)
nek egyszerre kell megmutatnia a remekmű öntörvényszerűségét és megmutatnia mai életünk, társadalmunk, etikánk emberi tartalmát is; tehát: a viszonyt a remekmű és a mai teljes emberi átélés tudati és érzelmi szférái között. - Csakis így szabad értelmezni az úgynevezett Shakespeare-i tükröt, mert csak így lehet igaz, hogy a művészet az emberiség nembeli öntudata és emlékezete egyben...” Rusztnak ezeket a gondolatait azért érdemes idézni, mert a klasszikus művek ilyen megítélések szerinti rendezői értelmezése jelentősen meghatározta Kecskeméten is Ruszt „színházcsinálási” elképzeléseit. És ma már nyilvánvaló, hogy e színház történetében új fénykort jelentett az ő ténykedése, hat esztendőn keresztül. Másfél évtizedes direktorság után, 1973-ban nyugdíjba vonult Radó Vilmos. A helyére - minisztériumi támogatással - Miszlay István került. S mert - többek között — az akkori főrendező, Turián György is távozott, erre a posztra Ruszt Józsefet nevezték ki. Új direktor, új főrendező. És a hangsúly ez esetben nem az „új”-on volt, hanem azon, hogy két vezető dolgozott egymás mellett, akik mind emberi, mind művészi tekintetben, másképpen látták e világot, s abban e vidéki színház lehetőségeit, jelentőségét... Vélemény a változásról Az egyetlen Németh Antalt kivéve, igazán meghatározó egyéniségű, a szakmai emlékezetben máig nagy jelentőséggel bíró rendező nemigen akadt a kecskeméti színház 1956-tól vizsgált történetében Ruszt József megjelenéséig. Említhetnénk ugyan Udvaros Bélát, a mennyiségi szempontból csúcstartó rendezőt, aki félszáznál több darabot állított színpadra, vagy Lovas Editet, rutinos, megbízható, szorgalmas rendezők voltak. Talán a fiatal Pethes György érdemel külön említést, aki 1967-től 1970-ig nyolc darabot álmodott színpadra e deszkákon, de kétségtelen, hogy ezek közül színháztörténeti szempontból legjelentősebb a Liliom volt, Latino- vits Zoltánnal a címszerepben. S nehéz megítélni, hogy a korán elhunyt színészkirály, vagy Pethes rendezői kvalitása emelte oly1 magas színvonalra Molnár Ferenc kitűnő alkotását Kecskeméten. És természetesen külön említést érdemel Seregi László is, aki 1958-tól öt esztendőn át, 19 produkcióval rukkolt elő, mint főrendező. Zenés rendezéseit különösen harsányan dicsérte a helyi kritika, amire többségében sajnos azt kell mondani, hogy nem mérvadó. Ám, azt sem tagadhatjuk, hogy jó néhány nagyszerű mű szín- revitelével - Shaw Szent Johanna, Max Frisch A holtak újra énekelnek, Beaumarchais A sevillai borbély, A. Miller Édes fiaim, Schiller Ármány és szerelem, Shakespeare Coriolanus, O’Neill Vágy a szilfák alatt stb. - felhívta magára a színházi szakma figyelmét, s ezeknek is köszönhető, hogy a Radó-korszakot idővel egyfajta misztikus máz ölelte körül. Pedig valójában e korszak a színházcsinálás jó szintjén mozgott, de nem a CSODÁK teremtésének természetes (?) szféráiban. Tehát Ruszt József lett a főrendező 1973-ban. És új korszak kezdődött, mert a művészi színvonalról, a produkciók egyenetlenségéről, a továbblépés lehetőségeiről sok tekintetben más volt a véleménye, mint elődeinek - vagy akkori direktorának —, ráadásul az új megoldások, kísérletezések izgatták, természetesen vállalva ezek kockázatait, ami nemcsak egy-egy bemutató bukásának lehetőségét jelentette, hanem azt is, hogy ellenzői holmi renitensként emlegethessék. Ám őt igazolta 56
