Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Már én vagyok a múlt (Varga Imre beszélgetése Vári Attilával)
- Én úgy vagyok ezzel, hogy háromkor-négykor-ötkor megébredek, nézem, már ennyi az idő, s még mindig nem aludtam ki magam. Álmodozni természetesen álmodozom, úgy el tudom képzelni azt, hogy milyen lenne valahol a Csendes-óceán kellős közepén egy délszaki szigeten élni néhányadmagammal, és semmi mást nem csinálni, mint feküdni a homokban, olvasni a kedvenc olvasmányaimat. S időnként levenni egy-egy kókuszdiót, megenni egy-egy ananászt, kifogni egy rákot és megsütni. Erről álmodozom, mert tudom, hogy megvalósíthatatlan, de igazából elérhetetlen álmaim, azt hiszem, nincsenek. Vagy ugyanannyi van, mint minden köznapi embernek.-Az éjszakai álmaid, tehát nem az álmodozások?- Semmi. Lényegtelenek. Soha nem voltam babonás. Távol álljon tőlem a miszticizmusnak bármilyen formája, bár ezt a mai új-templomba-járó és a kilencszer ballal-jobbal keresztet vető kurzus idején illetlenség kimondani. Én a vallást annyira belső magánügyemnek tartom, hogy erről nem is vagyok hajlandó senkivel beszélni.- Akkor most hagyjuk a Jóistent! Mondd, mi volt ami taszított Romániából, s rábírt arra, hogy áttelepüljél? Mi volt a vonzás?- Egyszerű az egész. Mindenki más okból indul el onnan. Én évekig éltem állás, lakás, minden nélkül. Nyugaton többször jártam mindenfelé, találkoztam emigráns közösségekkel, úgy éreztem, hogy köztük nem tudnék élni, otthon viszont már nem lehetett. Az a fajta világ, amit én magaménak tudtam, megszűnt. Akkor számomra teljesen mindegy volt, hogy a magyar nyelvterületen Herceghalmon, Vácon vagy Marosvásárhelyen élek. Ázok a barátaim, akik közt jól éreztem magam, lassanként elkoptak, eltűntek, meghaltak, és lassanként le is bontották a városomat. Tehát azokat az utcákat, amelyeket a legjobban szerettem. A Szántó utca, az Ekés utca, a Legelő és Vető utca környékét. A hajdani Marosvásárhelyt, tehát a tatáijárás előtti sásvári részt teljesen lebontották. Ott lehetett igazából a régi vásárhelyiekkel találkozni. Én úgy éreztem akkor a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején: teljesen mindegy, hogy Szombathelyen beülök egy kocsmába, megiszom a sörömet és bámulom a Takarék császársárga épületét, vagy Vásárhelyen, ahol számomra nemcsak vadidegenek, hanem - s ezt ki is merem mondani - barbár hordának tartott, századfordulón még nem is jobbágy, hanem rabszolga sorban élő emberek hömpölyögnek.... Ha kezedbe veszed Veres Péter Számadását, ott elolvashatod, hogy ez a gyepsori szegényember 1920-ban mit ír a Fetes környéki román tanyavilág életszínvonaláról, akkor megértheted, miről van szó. Egy-két nemzedék alatt semmit se változtak igazából, mint ahogy mi sem változunk azzal, hogy Hitachi vagy Akai magnója van valakinek. A szemlélete ettől semmit se változik. Ez a századfordulón még rabszolgasorsban levő társaság hömpölygött a marosvásárhelyi utcákon. Ez nem az én világom. Ezekhez semmi közöm nincs! A nyelvüket beszélem, de nem értem.- Talán mégse volt mindegy, mert áttelepültél. A beletörődött vagy a nagyon elszánt ember inkább marad. Egyik írásodban adod valamelyik hősöd szájába, hogy „a család, s ezzel az otthon is újjáteremthető.” S mondd, a haza? Milyen állampolgárnak érzed magad?- Engem sértett az, hogy román állampolgár vagyok, iszonyatosan nagy sértésnek tartottam. A megkérdezésem nélkül döntöttek a sorsomról, holott évszázadokra visszamenőleg magyar vagyok. Amikor le akartam Romániából lépni, akkor a levéltárakban végigkutattam mindent, hátha találok legalább egy olyan nevet, ami román eredetre utal. Tudom is én, ha lett volna egy Menyhárt az őseim között, akkor azt mondtam volna, hogy ez Mein hartból alakult Menyhárttá. A Bortnyik 23
