Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Szekér Endre: Esszék az irodalomról (Határ Győző: Irodalomtörténet)
Esszék az irodalomról Határ Győző: Irodalomtörténet Határ Győző írói világa szinte végtelen: a költői alkotások prózai és drámai művekkel gazdagodnak, a Hajszálhidtól a Golghelóghiig és a Pepito és Pepitáig. Közben hihetetlenül magas bölcseleti hegyormokat mászik meg, s onnan bámulatos mutatvánnyal jut át az esszé és az irodalomkritika területére. Szellemi bravúrjai csaknem „határtalanok”, hogy ezzel a nem éppen ízléses szójátékkal éljünk. Londoni otthonából a Szabad Európa Rádiónak küldött, élő szóban elhangzott olvasmányélményeiből, esszészerűen oldott kritikáiból készült Irodalomtörténet című kötete, melyet Lakatos István válogatott, szerkesztett. Vitatkozhatnánk e hatalmas, 550 oldalas munka címével: mennyiben irodalomtörténet Határ Győző munkája? Nem kellett volna más címet választani jellegzetes könyvkritikáinak? Hiszen hagyományos értelemben véve nem irodalomtörténet Határ Győzőé: nincs benne korszakolás, rendszerezés, csoportosítás, kiemelkedő vagy elhalványuló irodalmi folyamatok ábrázolása, műfaji változatok nagy ívű érzékeltetése stb. Mégis az irodalomtörténet igényével léphet fel e munka az ABC-be rendezett írói alkotások özönével, az egymásra közelről és távolabbról felelő utalásokkal, valamiféle különös belső rímek összecsengé- sével. Esszé-irodalomtörténet ez, kötetlen élőbeszéd ez irodalomról, saját gyönyörűségére is elmondott próza versidézetekkel. Hisz egy-egy nagy életműben mereven elválaszthatók-e a műfajok? Nem hisszük. Weöres Sándor vagy Határ Győző egy-egy műve nem szorítható be egy-egy irodalmi műfaj szűk fiókjába. Kezdjük talán távolabbról. Határ Győző verseihez szorosan kapcsolódnak a baráti ajánlások, melyek elvezetnek (vagy elvezethetnek) bennünket egy-egy kritikához. A Hajszálhíd egyik versét Weöres Sándornak, a másikat Kálnoky Lászlónak, a harmadikat Nemes Nagy Ágnesnek, a negyediket Bakucz Józsefnek ajánlotta. Aztán versei élén kezet nyújt még Lengyel Balázsnak, Fodor Andrásnak, Pilinszky Jánosnak, Rónay Györgynek és másoknak. Esszészerű, közvetlen írói hangját nemcsak ezekben a versajánlásokban vehetjük észre, hanem a rádiós hang közvetlenségében, a maga írói egyéniségének határozottabb érvényesítésében is. Határ Győző szívesen kapcsol az előbbi mondathoz még néhányat, összetett mondatait olykor világosan, áttekinthetően még tovább kanyarítja. Például az Illés Endréről írt esszében könnyeden fűz össze tíz mondatot, közben az elsőszemélyességet, az élőbeszédet is érzékelteti („Talán ildomtalanság ezt felemlegetni, és jobban tenném, ha erről hallgatok, de váltig az a gyanú környékezett, hogy Illés Endre mindent tud a magyar irodalom átmérőjéről és körméretéről . . .”) Máskor meg úgy magyaráz, hogy pontokba foglal, a könnyebb megértés kedvéért rendszerezi a legfontosabbakat. Például Mészöly Miklós Sutting ezredes tündöklése című könyve kapcsán a remekmű fogalmát szűkíti először a könyv nem homogén voltára utalva; másodszor a nosztalgiás remeklések miatt; harmadsorban a minőségi nosztalgiára utalva; negyedszer az elkápráztató nyelv miatt; ötödször az „eseményözön” megragadásának sajátos mészölyi optikája kapcsán. Aztán azt sem szabad elfelejteni, hogy Határ Győző igazi olvasóként — mint hajdan Kazinczy tette — fel-felsikong, élvezi a költő vagy író egy-egy művét, ujjongva idézi verssorait, alig tudja abbahagyni. „Pompás” ez vagy az a könyv, veszi észre nagy örömmel. Érdekes írói módszerére, a sokat olvasó ember szemléletére figyelhetünk fel kötetét vizsgálva: Határ Győző szívesen hallgatja más író, irodalomtörténész, kritikus véleményét, és nem titkolja egyetértését, rokonszenvét örömmel hivatkozva rájuk. Csorba Győző költészetéről Tüskés Tibor szavait idézi („Idegenkedik mindentől, ami lazaság, érzelgősség, hígság, de éppúgy elfordul a puszta intellektus hűvös, éles vonalú, hideg fényű ragyogásától.”). Másutt pedig szívesen fordul Domokos Mátyás, Pomogáts Béla, Lengyel Balázs és mások írásaihoz. Minden irodalomtörténet valamiféle mércéje, hogy kikkel milyen súllyal, terjedelemben foglalkozik. Ez természetesen nem pontos mérték, de mégis valamilyen megközelítő értékelés, véletlen vagy szándékos súlypontozás. Határ Győző költészetének egén talán legtartósabban sugárzó égitest Weöres Sándoré. Többször ír Csorba Győzőről, Kálnoky Lászlóról, Lakatos Istvánról, Rónay Györgyről, Szabó Lőrincről, Thinsz Gézáról. Határ Győző a múltba visszapillantva Dsida Jenő kapcsán a korán elhunyt költők „égbekiáltóan igazságtalan” sorsáról ír. Figyelmezteti olvasóit és hallgatóit Dsida „mennyei versmuzsikájára”, mozarti lebegésére, Poe-ra emlékeztető üvegharangjátékára. De világossá teszi azt is, ha csupán egy-egy alkalommal szól valakiről, ki az, aki könyvnyi terjedelmet igényelt volna, aki félreérthetetlenül „remekműveket” írt. Pilinszkyről keveset ír, a Harmadnapon verseit idézve, de közli, hogy ő „minden íze-porcikájá- ban európai költő”, megérdemli az „Isten kegyelméből való költő fejedelmi címét és rangját.” Nagy Lászlóról gyászjelentést ír, „Tisztának a tisztát” címmel, s kiemeli a költő „fényküllőjének” sugárzását, gyermekszemének romlatlansá- gát, a Balassi Bálint lázbeszéde című versének 94
