Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Nyolcvan éve született Szabó Zoltán - Szabó Zoltán: Angol furcsaságok
Páris? A városélmény attól is függ, hogy melyik nép fia éli át, s attól is, hogy a várost honnan közelíti meg. Erre akkor jöttem rá, amikor Párist thunerseei hetek után nem Magyarország, hanem Svájc ellentéteként kaptam meg a jószerencsétől. A pedáns és állítólag hizlaló Svájc mögött az izgató és állítólag rendetlen Páris olyanformán hatott, mint amikor az ember reggelre kelve észreveszi, hogy kitavaszodott, nincs többé szüksége télikabátra. Ezt az érzést a lyoni pályaudvaron már a csomagomat elhalászó hordár felkeltette bennem. A megkönnyebbüléstől elragadtatva, a kifliszagú párizsi reggelben száz frankot nyomtam a kezébe. A hordár köszönés helyett csippentett a szemével. Kékzubbonyos karját fölemelve egy határozott, de barátságos ujjmozdulattal odaintette legközelebbi hordártársát. Felmutatta a százfrankos bankjegyet. „Ehhez mit szólsz, öregem?” A hordár figyelmesen megnézte a százfrankost. Szakértő szemmel lemérte a bőröndöt is, súlyát is, formáját is. Alsó ajkát méltányolóan felső ajka elé tolta. Elismerő fejmozdulat nyomán ez a megjegyzés pottyant ki a fogai közül: „Raison de te marier”, erre akár meg is házasodhatsz! A szócsere olyanformán hatott rám, mint a pezsgő a kedélyre. Az eszmecsere, a könnyed francia szócsere már az érkezés pillanatában megkezdődött, s ott várt az irodaházban, az állomáson. Az a sajátságosán párizsi és egyedülállóan francia eszmecsere kezdődött el itt, amely az élet közönségesebb pillanatait fűszerezi, élvezhetővé s érdekessé teszi. Közép-Európából jövet az élet „életesebbnek” tűnik fel Franciaországban, a keletről érkezőnek Páris a „Nyugat”. A Németországból jövő a francia földet néptelennek, az Olaszországból érkező a franciákat hallgatagoknak látja. „Utazni — írta volt valaha dr. Johnson — annyi, mint elképzeléseinket a valósághoz igazítani. Ahelyett, hogy azon képzelegnénk, milyen is lehet a világ, azt látjuk, hogy milyen a maga valójában” ... A tétel csak módjával igaz. Mert az, hogy „milyen a maga valójában” nemcsak a képtől függ, hanem a tekintettől is, amely szemügyre veszi. . . ahány nép, annyi Páris, elvégre minden nép minden utazója azt látja meg e városban, ami neki szokatlan. Egy középkori közmondás azt mondja: „Rómában, Párisban, Velencében senki semmit nem csodál.” Ez nyilván úgy értendő, hogy a római, párisi és velencei nem csodál semmit, ami római, párizsi, velencei. Egy angol a feleségeknek követeli azt a jogot, hogy meglássák Párist. (Azért-e, hogy ott megtapasztalhatják Jules Renard ama francia mondatának igazát, hogy „Minden férj csúnya”?). Elisabeth Barret Browning Párist „tündérinek” és „fantasztikusnak” nevezte, s egy szólás szerint a jó amerikai Párisban hal meg. Egy angol színdarabíró úgy vélte, hogy „Páris a középkorú asszonyok paradicsoma”. A franciák azonban nem így Páris-rajongók. A főváros nekik csak egy a francia városok közül. „Párist nézni jó, Lyont bírni jó” — mondja egy régi rigmus, amely tanulnivágyót Toulouse-ba, költekezőt Bordeaux-ba küld. A Franciaországban utazó angol Voltaire szerint „céltalan utazgat” és „drágán vesz meg friss régiségeket.” Ez a francia elképzelés az angol utazóról meglehetősen elévült. Egy angol hölgy ma azon álmélkodik, hogy a párisi földalattinak első és második osztálya van — mint a moszkvainak! Tisztviselő és munkás csak két országban szorul egy fülkébe a földalattin: Angliában és az Egyesült Államokban. Az angol hölgy odaát azt veszi észre, hogy egészségüket a franciák a léghuzattól, míg az angolok bacillusoktól féltik. E két ellentétes félelmet Jules Romain híres regényében elemezte: angol utasával a Le Havre—Páris vonaton főként az emberszagú fülke érezteti, hogy Franciaországban jár, latinok között. A mostani angol utazónak az tűnik fel, hogy Párizsban dél tájban a taxisofőrök csak akkor vesznek fel a kocsijukra, ha ama vendéglő irányába kívánkozol, ahol ők szoktak ebédelni. Ettől az útiránytól ebben az órában semmiféle borravaló nem tudja őket eltéríteni: az ő ebédjük fontosabb az utasénál. Az angol hölgy bizonyos helytelenítéssel vette észre, hogy a híres francia udvariasság férfi-nő viszonylatban nem érvényesül, hogy a francia nő nem egyenjogú akar lenni, hanem tetszeni akar, hogy francia felfogás szerint nem az ember, hanem a férfi a teremtés koronája. Eltűnődik azon is, hogy az udvarias vagy kedveskedő francia megszólítások miért olyannyira függetlenek a megszólított személyétől. Meglepi az, hogy miért szólítja 54
