Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Legenda Czibor Jánosról (Összegyűjtötte: Alben Zsuzsa)
szerelemben. Tömörkényt egyébként tényleg imádni lehetett, én úgy kóstoltam bele, kívülről persze, hogy elolvastatta, illetve gyűjtette velem. Réz P.: Az igaz, hogy beleírt a szövegekbe? Csukás Nem. Tisztelte a papírt meg a betűt. Úgy vélte, hogy hibát javít ki. Imádta Tömörkényt. Kívülről tudta. Az Öregember napáldozatját, mindegyiket. Szántó P.: Pistát huncutságos vénembernek nevezte, kis, békászó sasnak. Kis békászó sas, nehézröptű, nem nemes. „Óriási, de meddő, és müfajtalan tehetség. Csak egy vonatkozásban korlátolt. Nem tud a szükségből erényt csiszolni, új műfajt teremteni. Megvalósíthatatlan álmok, túlfeszített képzelet, erőtlenség a kivitelezésben, mellékpályára siklott becsvágy, látványos, de múlandó pótkielégülések. Mindehhez a túlzott, de tehetetlen, testet nem öltő, tetté nem emelkedő tisztánlátás átka, helyzete szakadatlanul pontos értékelése és drámai átélése. A nagy tanítók végzete, akiket tanítványaik, köztük nála mérsékeltebb adottságokkal, de több életképességgel rendelkezők is, otthagynak, túllépnek. Elárulnak. A kapcsolatok állandó zavart asszimetriája odabent, önkényes, fárasztó rögtönzések odakint. Harminckilenc évesen egyszál egyedül csupán a nagyszabású, gondosan karbantartott, de már foszladozó szegélyű legenda oltalmában mit tehetett volna. A történelem vizsgáztatni kezdi szereplőit. Ha nem kérdik személyazonosságát, tán megússza. De a kor kérdezni kezdett. János kasszát csinált, mint dúlt kártyapartik után szokott volt hajnaltájt. Az öngyilkosság mindig üzenet, az utolsó kapcsolatteremtő kísérlet, végrendelet. Megsemmisítette magát? Mentette a menthetőt. Meghosszabbította a Czibor-mítoszt. Példátlanul felhevült és tartós requiemet szervezett magának. Súgott a túlvilágról. Mint legjobb éveiben tette. (Abody Béla) Réz P.: A mi korunk, sem a szocializmus, sem a kapitalizmus nem kedvez a rendhagyó egyéniségeknek. Rettentően egyformára vagyunk gyalulva, a nagy egyéniségek nem élnek meg ilyen körülmények között. János egyéniség volt, bejött a kávéházba, felnézett rá az ember. Mondott valamit, megállás nélkül jött belőle valami új, jó volt vele együtt lenni, soha nem lehetett unatkozni vele. Egyszer 72 óráig voltunk együtt, újulásig. Kimentünk megmosakodtunk, letusoltunk, visszajöttünk, folytattuk. Hát hol van ma ilyen? Ez sehol nincs már. Elhangzott a Kossuth Rádióban 1990. március 26-án. 41
