Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)
Andris ekkoriban már túl volt a tizedik évén is: elég erős, egyre nyúlánkabb fiú: kisebb adagokban széthordták a pöffeszkedő szemétbálványt; amit lehetett, a kocsiút homokjára, a többit le a vízpartra, ott nem okoztak kárt vele, egymás után meggyújtották az éghető anyagokból összetolt kupacokat. Míg a tüzek égtek és füstöltek, gödröt ástak a bitumenes hordónak meg az acél- és üvegtábláknak, műanyag flakonoknak, festékesdobozoknak. A friss agyagra, homokra avart, sárga füvet szórtak. Délutánra már olyan lett a tisztás, mintha csak az őzek túrták volna föl, új hajtású gyökeret keresve. Az égetéssel azonban csak másnap készültek el: büszkén nézegették az erdő visszaállított derűs rendjét. Csak azt nem tudhatták, mikor jön újabb szállítmány, mikor ébrednek arra, hogy az erdő arcára még egy ragályos sebet vágott az alattomban betolakodó teherautó. A következő évben aztán megkapta a kegyelemdöfést is a sziget. A hídon átgördülő kocsiból elvörösödő arccal látta meg Farádi Szabó, hogy a vízpart és az erdő között, majdnem egyenest a fürdőhelynél, fekete hulladékhalom csúfol- kodik. Oda kellett hajtania: magasnyomású gumicsöveket szállított a partra valaki, olyan mennyiségben, hogy legalább háromszor kellett fordulnia, mire végzett az aljas munkával. A vastag gumicsövekben acélspirál is volt: alig lehetett a nyolc-tíz méter hosszú darabokat, melyek mindegyike úgy tekeredett az erdő homokján, mint valami boa constrictor, megmozdítani. Súlyosak és merevek voltak. Farádi Szabó és Andris tehetetlenül nézték: ez ellen nem volt orvosság. Bele kellett nyugodniuk, hogy mostantól együtt élnek vele. A szemét legyőzte őket, legyőzte az erdőt. A civilizáció jegyeivel üzent az embernek és a természetnek is: „Nem menekülhetsz előlem! mindenütt utolérlek!” Este, mikor följött a telihold, Farádi Szabó hiába gondolt arra, hogy a dolog nem is olyan tragikus, hiszen a madarak ugyanúgy énekelnek, az őzek se fognak más Duna menti erdőkbe átköltözni. Évek múlva talán elporlad a gumi is, az acélt meg hamar megeszi a rozsda. Tudta, hogy ami vele történik, az történik az egész országgal; tudta, hogy a szemét most már az életmód szimbóluma. Az a környezet ez, amelyet mindenféle társaságok és intézmények védenek, de amelyet belül nem véd semmi, mert nem is lehet megvédeni. Az a huszadik század kiüresedett szelleme. Világossá vált számára, hogy az a baljós előérzet, mi szerint majd mindent tönkretesz, elrontva a maga és mások életét, így érvényes igazán, megfordítva: a világ tiporja őt maga alá, mindegy, mit tesz jól vagy rosszul. A fenyőfák hol eltakarták, hol tisztán kivillantották a holdat. Farádi Szabó fölkelt a kis lánggal égő tűz mellől, figyelt lefelé a folyó felé. Szerette volna, ha meghallja egy fölvágódó nagy hal loccsanását. A fia már aludt a sátorban, és a kékeszöld fényben, csöndben nem látszott, nem érződött sem az erdőn, sem a lélekben az a seb, ami — tudta — nappal megint olyan elviselhetetlenül fájdalmas lesz. A második eljövetel „A bennünket érdeklő területeken csak villámcsapásszerű megismerés létezik(Walter Benjamin) Megszólalt a csengő. Farádi Szabó abbahagyta az olvasást, fölkelt és a bejárat felé indult. Elfordította a kulcsot, ajtót nyitott. Egy nő állt ott, fekete hajú, piros szájú, magas, fiatal nő. 12
