Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Kéri László: Hol tartunk?

lása mennyi idejét vitte el az 1991-es év plenáris üléseinek? E kérdések megvitatása olyan ütközetek vég nélküli eszkalációját jelentette, melyek nyomán elkerülhetetlenek a hosszadalmas és szenvedélyes ideológiai viták, történetfilozófiai fejtegetések, a személyeskedések, ádáz kétségbevonások és visszautasítások, egymás hitelének kölcsönös megkérdőjelezései. Megnyugtató megoldás egyszer sem született, mert nem is születhetett. Ugyanis valószínűleg nem a napi törvényhozási folyamat a legszerencsésebb terepe azoknak a problémáknak, amelyek egyébként milliók számára is fogas kérdésekként merülnek föl: mit kezdjünk a múlttal? Melyik idő az igazi múlt? 1947, 1952, 1956, 1989, netalán 1963, avagy 1938, esetleg 1944? Mindenkit kielégítő válasz egyhamar szülemi nem fog — viszont e viták rendkívül alkalmasak voltak arra, hogy egyéb olyan kérdések elő se kerülhessenek, melyek eldöntésén már nem a múlt, hanem a közeljövő lenne a tét. Továbbra sem világos az állam gazdasági szerepe, a privatizáció általános elvrendszere, az önkormányzatok forrásai, az oktatás egyes szintjeinek és az infrastruktúráknak a jövője, a tömegkommunikációk tulajdonlási és irányítási viszonyai — és még hosszú-hosszú sorban tekeregnek a válasz nélküli kérdések. Ne legyünk azonban igazságtalanok. Az új és műkö- dőképesebb rendszer kiépítése tényleg nem egy és nem két év feladata, ezt hinni illúzió, állítani pedig felelőtlenség. Ám a kazlakba gyűlt problémák egyre kevésbé viselik el azt, hogy a politika belső ügyei legyenek a legfontosabbak. 1992 már nem lehet hasonló módon „a politika éve”. (Hacsak nem a „kül”-politika válik mindent elsöprő döntő szerepűvé . ..)

Hol tartunk? — itt tartunk, és ha más nem, az mindenképpen világos, hogy: itt és így nem maradhatunk. Ami történt, az feltételteremtésnek jó —, de végeredménynek semmiképpen sem hihető.

Budapest, 1992. február

68