Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Visky András: Mesterségem címere
megrendültén és összetörve Dávid bűnbánó zsoltárait olvasta fel az asztal körül megszeppenve helyet foglaló családnak. „Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint: irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet! Egészen moss ki engemet az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engemet; Mert ismerem az én bűneimet, és az én vétkem szüntelen előttem forog. Egyedül te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, ami gonosz a te szemeid előtt; hogy igaz légy beszédedben, és tiszta ítéletedben. ímé én vétekben fogan- tattam és bűnben melengetett engem az anyám. ímé te az igazságban gyönyörkö- döl, amely a vesékben van, és bensőmben bölcsességre tanítasz engem.” (51. zs.) Érteni vélem, onnan, az asztal mellől, a létrejött jóbi szituációt. Érteni vélem: embernek mindig van elszámolni valója. Érteni vélem: vannak összefüggések, amelyek az ember hatalom alá vetettségéről szólnak, s a nagyszabású tusakodás magáért az emberi mivoltért folyik. Nem egyszerűen a túlélésért, amely korláto- zódhatik a személyes szférára, hanem a fennmaradásért, aminek feltétele volna, hogy ember emberrel ne álljon szemtől szemben élet és halál mezsgyéjén. Hogy az ember felett ne rendelkezzen. Látva láttam, ez a szelíd és csendes, belső izzású radikalizmus a hatalmi viszonyokat tisztázta, az instanciáját, amiből pedig az következett, hogy a szemben álló felek együvé kerültek. Rálátás mutatkozott tehát a kizökkent időre, átvilágíttatott az, ami fölülbírálhatatlannak, el- és kimozdítha- tatlannak mutatta magát. Volt ebben valamiféle rejtélyes — pascali? — nagyvonalúság, a valónak a felülről lefelé való aeterno modo ismerete és láttatása, a por és hamu méltóságos bölcsessége, amely a történet folyamatából kimetszett időszegmentumot az örökkévalóság körébe ragadta vissza, ez meg embernek mutatta azt, aki eszközként önmagánál kevesebb volt. Bűntudatom van, s bűntudatom — józanságom. Vádak hallatán nem áll módomban „izomból” reagálni. Az adódó helyzetet megszólítottságnak fogom fel, s az értés végett végrehajtok egy — megengedem: önkényes — hermeneutikai cserét: a megszólító személyét egy fokkal magasabbra helyezem. A szituációból nem a személynek kell kimenekednie. A helyesen megfogalmazott konfliktus az egymással szemben állókat az igazság színrehozata- la drámájának részévé alakítja — így helyeződnek egy szintre. Megengedő vagyok: látom lehetőségét mások igazának. Ugyanakkor meg féltem magam a substitutio kísértésétől, amely a hatalom általi megkísértetés. Elbukni annyit jelent: vádlottból vádlóvá lenni. Ezen az úton az önreflexivitást „önimádattá transzponálom, ha moralizáló paranoiává és mások ellen folytatott szakadatlan bűnvádi eljárássá alakítom át”. (Kertész Imre) A bölcsesség kezdetének magam is a félelmet tartom. „A félelem a tudás kezdete” — írja Kornis Mihály. Valószínű a 111. zsoltár alapján. Ám ez a fajta rettegés nem ember-ember-általi viszony. Abból fakad, hogy óriási annak veszélye, hogy megfogalmazatlan maradjon az, ami a létalap, tehát elveszni lehet csak és ellehetetlenülni, széthullni én-re és te-re, és nem találni vissza. Mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén kit elnyeljen. 16
