Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Bártfai Szabó László: Újjászülető történetírás (Szakály Sándor: Hadsereg, politika, társadalom)
megemlíthető még, hogy a csongrádi Madonnaszobrok erős rokonságot mutatnak a „Kiskun Madonnák”-kal, s kiderült az is, hogy a legszebben faragott út menti keresztet Kisteleken olyan ember faragta, aki mesterségét a Kiskunságban tanulta. A vásárhelyi kerámiát és festett bútort, a szegedi subát és viseletét, az ékes kovácsmunkákat, a díszes faragásokat, a jellegzetes népi hangszereket, a menyecskefejes dudákat, egyszóval a csongrádi népművészetet bemutató tanulmányokat több mint hatszáz fekete-fehér és színes fénykép illusztrálja, s teszi a könyvet nemcsak a szakemberek, de mindenki számára érdekessé és élvezetes olvasmánnyá. Valóban őszintén örülhetünk e hiánypótló munka megjelenésének, s csak egyetérthetünk a sorozatszerkesztő, HOFER Tamás bevezetőben leírt azon gondolatával, mely szerint „Az az örökség, amit ez a könyv bemutat, nemcsak a Csongrád megyeieké, hanem része az egész magyar nemzeti műveltségnek, az egész magyarság kulturális örökségének. És természetesen része a közös európai és általában az emberi kulturális örökségnek”. (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990) Sztrinkó István Újjászülető történetírás Szakály Sándor: Hadsereg, politika, társadalom Szerencsés véletlen, hogy rövid időn belül már a második történész(hadtörténész) munkásságáról számolhatok be a FORRÁS-ban. Hogy miért „szerencsés” ez a véletlen? Azért, mert mindkét történész történetírásáról öröm írni, mivel számukra a történelemtudomány művelése nemcsak „szakma”, hanem lelkiismereti elkötelezettség a történelmi igazság, a tárgyilagosság, az alaposság, mindenekelőtt a felnövekedett generációk tisztességes, hazafias szemléletű tájékoztatása iránt. Kétszeresen is fontos ez a szemlélet. Először, mert mindketten hazánk legújabb kori történelméről (1918—1945) számolnak be, mely időszak bővelkedett vészterhes, végzetes, vagy sajnálatos és elkerülhető politikai és katonai eseményekben. Másodszor azért kell felfigyelni e két történész (és a már létező, azonos elkötelezettségűek) munkásságára, hogy végre — annyi gonosz és káros hazugság, ferdítés, csak a rosszat kereső ellenséges szemlélet és tudatos elhallgatások után — ismeretessé váljon az igazság, a teljes, a bizonyított történelmi igazság. A két történész — akikről beszélek — Goszto- nyi Péter és Szakály Sándor. Ők egymástól ugyan távol munkálkodnak, előbbi Svájcban, utóbbi Budapesten, de a történelmi témakör és az igazság feltárása iránti törekvésük azonos. Gosztonyi Péter munkásságáról a FORRÁS 1991/2. számában már beszámoltam. Most Szakály Sándor 1991-ben megjelent Hadsereg, politika, társadalom c. kötetét szeretném az olvasók szíves figyelmébe ajánlani, röviden utalva egész eddigi hadtudományi tevékenységére. Ezt az ismertetést és véleményalkotást — úgy gondolom — annál is inkább megtehetem, mert ebben a kötetében szereplő írásai olyan időszakot ölelnek fel, melynek nagyobb részét magam is átéltem, mint hivatásos katonatiszt. Saját tapasztalataim és lelkiismeretem alapján is megerősíthetem a kötetben Szakály Sándor részéről tárgyalt, csaknem minden katonai és katonaerkölcsi vonatkozású állítását, értékelését, akár a honvédekre, a csapatokra, vagy éppen magas rendfokozatú elöljáróimra, feletteseimre, azok emberi és katonai magatartására vonatkoznak, akikre mi — akkor még fiatal katonák — tisztelettel felnéztünk. A kötet a fiatal hadtörténész-kandidátus mintegy tízéves munkásságából tíz különböző, mégis — egy kivételével — témái és azok „főszereplői” miatt összefüggő, egymást kiegészítő írást tartalmaz. A téma a két világháború közötti nemzeti hadsereg, a volt Magyar Királyi Honvédség, annak háborús szereplése, kiemelten a doni események, a „főszereplők” pedig a honvédség tisztikarának felső vezetői, a volt tábornoki kar, az ún. „katonai elit”, mely fogalmat — iilyen értelemben — talán éppen Szakály Sándor teremtette meg az 1987-ben a Magvető gondozásában megjelent „A magyar katonai elit 1938— 1945.” c. művével. Bár Szakály Sándor eddig mintegy 25 tanulmányt (köztük angol, lengyel és német nyelven is), vagy 100 recenziót, igen sok újságcikket publikált, több jelentős hadtörténelmi emlékirat sajtó alá rendezésében vett részt, mégis főleg a „katonai elitről” írott könyve tette nevét szélesebb körben, sőt külföldön is ismertté. Hogy miért? Azért, mert közismert, hogy a volt m. kir. honvédség egész állománya, elsősorban a hivatásos tisztikar és különösen annak magas rangú vezető rétege — néhány tucat, kissé szélesebb körben vizsgálva néhány száz — a háború utáni „marxista” elkötelezettségű (tudjuk mit jelentett ez!) történetírás és politikai támadások első számú „céltáblája” volt. Ma már — mint annyi más gyalázatra! — fény derült ennek a „kat onai elitnek” (kevés kivételtől 91
