Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Sztrinkó István: Népművészeti örökségünk (Csongrád megye népművészete)
delésekre, fölkérésekre született írásokból — a szerencsés kompozíció eredményeképpen — egy igen átgondolt, széles horizontú és egyéni szemléletű kritikus véleménye rajzolódik ki az olvasó előtt. Az első ciklus a mai magyar vers metamorfózisának állomásait kíséri nyomon, s Füst Milán verseinek „vijjogó kétségbeesésétől” Nagy Gáspár „kibiztosított versbeszédéig” ível. A második ciklusban az országhatárokon kívüli magyar irodalom néhány jeles alkotóját (Márai Sándortól Thinsz Gézáig) mutatja be. A legtöbb eredetiségre, önálló véleményre talán a harmadik ciklus írásaiban nyílik lehetősége: itt Szekér Endre a Forrás folyóirat köréhez tartozó alkotók, a folyóiratnak karaktert adó munkatársak egy-egy művét elemzi Zám Tiborból Pintér Lajosig. Milyen kritikus Szekér Endre? Mi jellemzi írásait, kritikusi módszerét, látásmódját? A vershez jobban vonzódik, mint a szépprózához, a lírára érzékenyebb, mint az epikai művekre. A kötet legszemélyesebb Írásában, a könyvekről —könyveiről, életéről és olvasmányairól — szóló vallomásában mondja: „Kisgyerek koromban . . . magam is próbáltam verseket írni — kevés sikerrel.” Költő nem vált belőle, de a vers szépségére érzékeny, a líra értékeit meglátni és továbbadni képes olvasó és kritikus igen. „Nagyon szerettem és szeretem most is a verseket, így aránytalanul több verskötet van könyvespolcaimon” — olvassuk ugyanebben az írásában. A vers iránti fogékonyságát jól mutatják idézetei. Ritkán szoktunk egy recenzió idézési metódusára figyelni, pedig a kritikust legjobban nem a saját szavai, hanem idézetei minősítik. Mit vesz észre, mit emel ki, mivel igazolja modanivalóját? Szekér Endre idézetei mindig találóak, jellemzőek, tétel-értékűek: jó kiindulási alapul szolgálnak, vagy lezáró, összefoglaló, bizonyító erejük van. Főképpen a Nyugat harmadik költőnemzedékének jeleseihez vonzódik: Vas, Weöres, Kálnoky, Pilinszky, Jékely költői értékeinek hiteles közvetítője. Szekér Endre tárgyszerű, pontosságra törekvő, leltározó alkatú kritikus. írásai nem kerekednek portrévá, „krétarajzzá”, a pálya egy-egy szakaszát áttekintő, jellemző írássá; többnyire művekről szólnak, egy-egy könyv megjelenéséhez kapcsolódnak. Inkább megérteni, mint megítélni akarja a művet és alkotóját. Nem minősít, nem értékel, inkább jellemez, elemez, leír, a már nyilvánvaló értéket méltatja. Ha egyszer valami könyvtestben napvilágot lát, akkor számára az már irodalom, vizsgálható és vizsgálandó „tárgy”. írásai nevekben, adatokban gazdag kritikák. Nemcsak a vizsgált művet, azt is ismeri, amit mások mondtak róla. Jól tájékozott, és megbízhatóan tájékoztat. Tekintettel van az irodalomtörténeti előzményekre, a kortársi-nemzedéki kapcsolatokra. Mindennek a nagy olvasottság az alapja. Személyes benyomásainak ritkán enged teret, ugyanakkor valamiféle személyes érintettség és ismeret, egy találkozásra, látogatásra, kézfogásra vagy dedikációra való hivatkozás gyakran ott van az elemzésre kiválasztott mű mögött. Stílusában sem törekszik eredetiségre, távoli párhuzamokra, megsejtésekre, metaforikus kifejezésekre, inkább kissé pedánsan, régiesen, „ezen”, -va, -ve-féle fordulatokkal fogalmaz. Szekér Endre egyik írásában Illés Endrére hivatkozik. Tőle hallotta: „csak a megosztott öröm az igazi öröm”. Majd így folytatja: „Az olvasmányélmény is akkor az igazi, ha megosztjuk a családban, barátainkkal, tanítványainkkal, másokkal, az olvasókkal.” Illés Endrére történő hivatkozása nélkül is érvényes, általános emberi tapasztalat, lélektani igazság: a megosztott öröm megkétszerezi örömünket, a megosztott bánat megfelezi szomorúságunkat. Szekér Endre a tanítást, az iskolai munkát a művészet rangjára emeli (életének erről az „oldaláról” adott hírt Rácz-Székely Győző Szerkesztő a katedrán címmel abban az antológiában, amely kitűnő pedagógusokról rajzolt arcképvázlatokat tartalmazott, és 1990-ben jelent meg Elhivatottak címmel); Szekér Endre a kritikaírást a művészettel, az élő irodalommal való foglalkozást viszont mindig pedagógiai feladatnak, a legjobb értelemben vett tanításnak tekinti. Munkássága tehát két végén égő gyertya? Nem pontos a kép. Életét és munkásságát két oldalról is az öröm táplálja. (Forráskönyvek, Kecskemét, 1991) Tüskés Tibor Népművészeti örökségünk Csongrádi megye népművészete A magyar néprajzi kutatás nagy vállalkozásai között, mint pl. a Magyar Néprajzi Lexikon, a Néprajzi Atlasz és a nyolckötetesre tervezett Magyar Néprajz, számon kell tartanunk a Népművészeti Örökségünk című sorozatot is. A Szolnok és Hajdú-Bihar megyéket bemutató kötetek után nemrégiben jelent meg a Csongrád megye népművészetéről szóló monográfia. Mintha tudatos szerkesztési koncepció látszana abban, hogy éppen ezek a megyék mutathatták be elsőkként népművészeti anyagukat, hiszen a századforduló tájéki nagy, ötkötetes, Malo- nyay-féle népművészeti sorozatból az Alföld ki89
