Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Pünkösti Árpád: Rákosi - A hatalomért, 1945-48

„Nagyobb radikalizmus és erkölcsi erő szükségeltetik, és a magyar kommunista vezetőnek rendkívüli lehetősége van arra, hogy Duna-országot a háború és az önkény világából a néphatalom felé kormányozza.”

Ekkor a néphatalom célja a köztársaság volt. A Parlament szakbizottságában Zsedényi Béla a honvédség fölötti rendelkezést is a köztársasági elnökre bízta volna. R. M. gyönge elnököt akart: „Ha valamit tanulhatunk az utolsó két évtized történetéből, az az, hogy az egyes ember ítélete, még ha köztársasági elnök is vagy zseniális vezető, végeredményben a nemzetre romlást hoz.” Sulyok Dezső nem szerette volna, ha az elnök csak kertészeti kiállításokat nyit meg. És R. M. nem szállt vitába vele. A nyilvánosság előtt ő alig vette föl a kesztyűt: inkább a kulisszák mögötti alkudozások mestere volt. A Parlamentben Sulyok harcosabbnak mutatkozott nála.

Ezután Barcs Sándornak (1912) a Nemzetgyűlés elnökére, Zsedényire azt mondta RM: — Ez a hülye úgy viselkedik, mintha nagy jövője lenne, pedig csakhamar elolvad, mint a tavalyi hó! — Sulyok keményebb dió volt. Rákosinak kellemetlen lett volna egy ilyen szókimondó miniszterelnök vagy egy hajlíthatatlan köztársasági elnök. Károlyi Mihály a másik tábornak sem tetszett: Mindszenty már 1945 végén kinyilvánította, hogy Károlyi elnöksége nem kívánatos; 25 éven át sikerült őt annyira lejárami, hogy nem volt számottevő tábora. Bár R. M. hajlott a csakazértis lépésekre, az 1918—19-et idéző Károlyiról kivételesen nem jutott eszébe, hogy az ellenségem ellensége a barátom. És Károlyi Böhm Vilmos, Bölöni György biztatása ellenére sem szállt ringbe: csak a köztársasági elnök választás után jött haza.

A Szabad Nép új évi első száma R. M. nyilatkozatát közli: „1946 békét, kenyeret, jó pénzt, köztársaságot hoz a magyar népnek”. Az interjút készítette Vásárhelyi Miklós (1917):

— Először 1946 áprilisában, a békéscsabai nagygyűlés alkalmával találkoztam vele kötetlenül. Itt vetette fel először erőteljesen, és a nemzeti közvélemény szellemében a szlovákiai magyarok kitelepítését. Szobekéknél szállt meg (Szobek András, az MKP megyei titkára — P. Á.), és én is náluk laktam. Este együtt vacsoráztunk, és ott politikáról jóformán nem is esett szó, hanem csak anekdotázott; a társaság középpontja volt, és nem pusztán rangjánál fogva, hanem azért, mert tényleg olyan fordulatosán, érdekesen tudott mesélni gyermekkorról, diákkorról, az életéről, hogy élvezet volt hallgatni. Rendkívül joviális és barátságos volt. Felhívta a figyelmem, hogy mi az, amit a beszédből ki kell emelni, amit persze enélkül is tudtunk. Mindenesetre ez a találkozás csak növelte a rokonszenvem iránta. Úgy látszik, az újévi interjú meg a csabai tudósítás után ő is felfigyelt rám, talán mert imponált neki, hogy a kommunista újságírók között is vannak, akik hozzá hasonlóan sok nyelven beszélnek. Ettől kezdve személyes ismeretség alakult ki közöttünk. Sokszor úgy is könyvelték el, hogy kedvence vagyok. Kitüntetés volt, hogy két vagy három alkalommal jelent meg egész oldalas újévi nyilatkozata a Szabad Nép első oldalán, és ezeket én készítettem, mégpedig oly módon, hogy a nevem alá volt írva. A pártban ennek túlzott jelentőséget tulajdonítottak, azt hitték, hogy más alkalmakkor is találkozom vele. (Losonczy, Betlen, Mihályfi volt a lieblingje, sajnos mind meghaltak.)

Hogy miként készültek ezek a nyilatkozatok? Előtte leültünk egy félórára, megbeszélni, miről fog nyilatkozni, mert kooperált, nem mondta azt, hogy erről akar beszélni, nem kért előre kérdéseket, én viszont felkészültem, és instrukciókat is kaptam. Beszélgettünk, hogy erről meg amarról hogyan kellene szót ejteni, és amikor nagyjából megállapodtunk, akkor behívta Simon Jolánt, és rögtön gépbe diktálta az egészet, sokszor a kérdéseimet is, amit előzőleg megbeszéltünk. így én már nem készen vittem be az interjút a Szabad Néphez, és a nevemet a szerkesztőség vezetői írták oda, nyilván az ő hozzájárulásával. Ő akkor még nem volt autoriárius (önkényeskedő — P. Á), egész oldott volt beszélgetés közben is: „No, akkor igyunk meg valamit! Mit kíván? Konyakot?” Hogy ő maga ivott-e, erről nincs emlékem. Biztos, hogy nem volt sem szenvedélyes dohányos, sem italkedvelő.

Egyébként a koalíciós időkbeli Rákosira nem lehet ráismerni a későbbi kíméletlen, kegyetlen Rákosiban; a viselkedése, a modora is egészen más lett: fölényes, lekezelő; magát

63