Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Zelei Miklós: Feci (elbeszélés)
— Hova ment apuka? — kérdezem, amikor már csak ketten vagyunk anyámmal. — Behívatták a tanácsházára. — Miért? — Agitálásra, hogy a pártba lépjen be. Ötödikes vagyok. A pártról annyit tudok, hogy a kommunistákkal azonos. De kik a kommunisták? Esténként a konyhában azzal telik a vacsora, hogy édesapa, édesanya szidja őket meg az oroszokat, akik „leszerelték és elvitték tőlünk az összes malmot. A tehervonatokat megrakták Magyarországon cukorral, búzával, kihúzták a határig, ott lebélyegezték, indíts vissza! És azt mondták, hogy ők hozták nekünk!” Pavlik Morozov, akiről Moszkvában utca van elnevezve, a fekete legendák névtelen hőseként eszik bele a frissen sózott resztek májba: „Arra tanítják a kommunisták a gyerekeket, hogy jelentsék föl a szüleiket.” Eszünk. Hogyne lettek volna boldog percek! A felszabadult félelem . . . Hallatszik a nevetés, virágzik a mosoly, de mögülük mindig átsötétlik az ellenkezőjük. Hiába látod, mi van a pohárban, kiiszod, mert nincs más ital. Anyám a kombinált szobán át visszamegy az ő szobájukba, várja apámat, biztos olvas. Még nincs tévénk. De már hamarosan, a római olimpia előtt meghozzák a vasműszakiba az első öt Munkácsyt, rögtön el is fogy mind, abból veszünk. A patikárius is. Az inteligencia. De tévé már van a faluban. A vezetőcsaládok a járási tanács termébe járnak esténként, ott nézik. („Most már nézhetjük mi is!”) Én a vezetékes rádiót hallgatom. Be van vezetve a falu majd’ mindegyik házába, ha jól emlékszem, havi hat forintért. A postán, a telefonközpontból nyíló szűk teremben világít egy varázsszemes készülék, keresője Kossuth Rádió Budapestre állítva. Innen indulnak a vezetékek, hozzák a vasárnapi ebédhez Dezséry László, később Boldizsár Iván népnevelését. Boldizsár talán már be is íratta a fiát a Sorbonne-ra, amikor nekünk arról prédikál, hogy a fiatalok miért nem vállalnak munkát a téeszekben. (A megfelelő embert a megfelelő helyre.) Anyám néha megszólal: fogd be a pofád. De apám nem engedi kikapcsolni, kanalazza a galamblevest, figyeli a közérdekűt. Aztán következnek a csirkék: rántva, töltve, paprikásnak. Kacsa, liba sülve, pulyka melle ledarálva. „Megtartjuk a szakácsnőt!” A dicséret anyámnak szól, minden vasárnapi ebéd végén. Nevetünk. Nagy az udvar. A hátsó kertben kukorica, krumpli, zöldség, gyümölcs, elöl virágok, két boxer kutya, s innen van elkerítve a baromfi. Hátul az ól, két-három cocával. „Röfög a sok szalámi, a finom húsvéti sonka. Meg a sózott szalonna, a testerősítő!” (Ahogy vágáskor a ráfröccsenő meleg vértől beroskad a hó.) Egy napon apám rémülten jön át a hivatalból a lakásba: — Te csavartad el a rádiót? A ,vezető szaktárs fia’, szeretek a telefonközpontban lézengeni, figyelni, ahogy híváskor leesik a kis tábla, a lányok a fölötte levő lyukba nyomják a dugaszt („Központ!”), és csöngetik a kért számot. Áramszünetben egy kis dinamót kurb- liznak. Éjjel is szolgálatos nagy központ, százkét előfizetővel. Besettenkedek a vezetékes rádió szívéhez is, bámulom a zölden vibráló varázsszemet, és arrébb, még arrébb, meg még arrébb csavarom a keresőt, olvasom a skálaüvegen a városneveket. Utazás. Szerb, román beszéd, aztán gyorsan vissza. De úgy látszik, nem találom el. — Igen — válaszolom. — Megnéztem, hogy működik. 21
