Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Zelei Miklós: Mosdás holnapi hóban
simuló tárgyban. Ha tudnám, ki volt Kazinczy Ferenc, úgy érezném magam egy-egy új könyv felnyitásakor, ahogy ő, friss műveket hozó levelek feltörésekor, a szellem testi érintésének örömében. Érdekes volna most, ha akkoriban fölírom, kik jutnak eszembe elalvás előtt vagy az utcán baktatva. Ady biztosan. Petőfi is. A Jóisten. Timur, aki képes volt rá, hogy egy csapatot megszervezzen. Nekünk is ezt kell tennünk, hogy helyes útra téríthessük a szocializmust. Lenin is bejön, akitől sajnos messze eltérünk. A bolsevikok, akik hajónkat a történelem viharos tengerén még jó irányban kormányozták. Ők azonban nincsenek nevesítve. Még leginkább egy kép: külvárosi háttér, rövidkabátos, micisapkás ember fölhajtott gallérral, óvatosan siet — fegyvert is kell szereznünk —, oldalról látszik, este van. Hogy mi a történelem? Ez nem kérdés. József Attila is gyakran eszembe jut, de kizárólag amint a végső győzelem felé menetelő munkásság élén halad, karon fogva a Mamát, aki „hatalmat, húst” követel a dolgozóknak. Ott van a fejemben Majakovszkij is. És Csabicsekker. Meg az akaraterő másik nagy példája, Zója. Mert van, ami az életnél is fontosabb. De majd ki fog hasadni a kép, kizuhog belőle Zója, magával sodorva ezt a gondolatot is. Hatvannégy nyara a Hideg napokkal telik. A háború alatt a mi családunk is Jugoszláviába költözik, a végén meg vissza, apám szülőfalujába. A mi családunk hódító? „Visszafoglaltuk azt a részt, mert elvették tőlünk a másik háborúban.” Jugoszlávia a hódító? A könyvben nem az van. („Taníttatjuk a gyerekeket, hogy eltávolodjanak tőlünk” — ez anyám a másik szobából. Nem is igazán értem. Amennyit mégis, hogy én „majd több” leszek. Természetesnek tartom. Ezért taníttatnak.) Magyar katonák ártatlan embereket öltek meg, hogy mi ott maradhassunk? Háromezer-háromszázkilenc ártatlan embert? És szégyellni kezdem, hogy ott laktunk, hogy magyar vagyok. A jövőnek másmilyen magyarok kellenek, nem ilyen szemétládák. Persze, amikor ilyenek vagyunk, akkor is a saját kardunkba dőlünk. Hisz Büky őrnagy feleségét a saját katonáink lövik a visszafoglalt lékbe. Megérdemeltük. És meg fogok szabadulni a múlttól. * * * Két év múlva, 1966-ban a filmet is együtt látjuk Péterrel. „Mekkora film!” — mondtuk. „Igen” — bólintottam utána egyedül. Huszonöt év múlva az íróilag viszonylag gyengén kivitelezett, megdöbbentő ismeretterjesztő mű, a Vérbosszú Bácskában megjelenésekor újra megnéztük a Hideg napokat videón. Jó film 1991-ben is. Szereposztása parádés: Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Szilágyi Tibor, Szirtes Ádám, Bara Margit, Horváth Teri, Psota Irén, Szemes Mari, Vass Éva, Avar István, Major Tamás. Még a kisebb szerepekben is: Bujtor István, Madaras József, Őze Lajos, Tomanek Nándor ... (Megkapta 1966-ban a Magyar Filmkritikusok Nagydíját, Karlovy Varyban a II. fődíjat és a FIPRESCI-díjat, 1967-ben Pécsett a társadalmi fődíjat, a rendezés díját, s Szirtes Ádám a legjobb férfialakítás díját. 1968-ban Adelaide-oklevelet kapott a Hideg napok.) „A nemzet a múltban soha, de soha nem gyakorolt önkritikát. Kalandozó magyarjaink, akik raboltak, fosztogattak a környező országokban, az elmúlt rendszer történelemszemlélete szerint szilaj, bővérű vitézek voltak. Az iskolában dicsekedve tanították, hogy a szomszéd népek sanyargatott lakossága így foglalta imába nevüket: » A magyarok nyilaitól ments meg uram minket! « Szégyenkezni kellett volna miatta? Igen, de mi nemzeti büszkeségeink közé soroltuk. . . . Ha az egyes ember lelkében feltámad a keserű szégyenérzet, a nemzetnek, a hatalmasnak, amely felnőtt tagjai útján a gyermekekre is átragasztotta a tévhitet, az a nemzet most ne szégyenkezzék? De igen, szégyenkezzék! ... A mai harmincévesek vagy annál fiatalabbak körében elterjedt az úgynevezett»tiszta múlt«,»tiszta nemzedék « megfogalmazás. Ez a korosztály egyszerűen mentesíteni akarja 51
