Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Zelei Miklós: Feci (elbeszélés)
cigányokat („Fürdetés!”) befecskendezik a Száraz-érbe. A BM-dolgozók különösen a nagylányok tisztaságára kényesek. Öntudatos dolog leventepuskával a háton biciklizni a putrik között. A napsugarak megtapadnak a tus barna politúrján, a fényesre törölt cső fekete vasán. Árnyékban eltűnő pillangók a fegyvereken. Meleg van, a cigányok bent alszanak a putrikban, csak némelyik ajtóban ül pipával a szájában egy-egy öreg cigánvasz- szony vagy ember, köszöngetnek. Mi fölfelé bámulunk, itt nem illik fogadni a köszönést. Legföljebb lejjebb hajtjuk a fejünket, megszemlélve, amint nem köszönünk. („Ezeknek? Tennapelőtt a zeggyik a tüzép melletti kocsmába végigfe- kütt az asztalon és a pinájává szíttá e egy tízesér a cigarettát.”) A békát is meg lehet cigarettáztatni. („Nem tuggya kifújni a füstöt! Csak szíjjá befelé, oszt szétszáll, amikó nem mén mán bele több.”) Sose sikerül. Többször összefogdosunk egy tucat gyepi békát, veszünk — újságpapírba csavarva adja el a trafikos — egy fél doboz Nikotex Munkást, meggyújtjuk, és a sorba állított békák szájába dugjuk. Egy ideig füstölögnek, aztán kifordulnak a békaszájakból. Ennél jóval érdekesebb a békahorgászat. Amikor nem volt kapás, a pipacs piros szirmát tűztük a horogra. És kapás általában nem volt. A hatalmas csukák, a kétkilós pontyok mindig mások történeteiben akadtak horogra, ahogy a cigarettázó békák is a szomszéd utcák udvaraiban durrantak százfelé. Elhúzzuk a víz fölött a virággal cifrázott horgot, a hínárról, nádtorzsáról, sás tövéből ugrik a brekkancs, és bekapja. Ugyanazzal a mozdulattal a Fehérhíd kövéhez vágjuk, nagyot csattanva szakad le a kecskebéka a horogról, s tépjük a következő pipacsot. Nagyszerűen szórakozunk a lőszerrel is. Harapófogóval kiszedjük a magot, a hülznikben papírral lefojtjuk a puskaport, és a sínre tesszük őket. Pompás fegyverropogás az állomáson, amikor bejön a vonat. Az iskolában a szén közé lehet keverni. Óra alatt bejön Békési bácsi, a pedellus, tesz a tűzre, és egy perc múlva nagyot durranva kicsapódik a kályhaajtó. Otthon iszapszénnel fűtünk. A finomszemcséjű porszenet vízzel kell keverni, amitől összetapad. Ez a fekete túró még reggel is elevenen piroslik a hordozható cserépkályhában. A dolgok hordozhatósága külön érték. Az iszapszén estére harmincnégy-harmincöt fokra is fölfűti a szobát. Az ablak fölött jégcsapok, kicsendül rájuk a fény, onnan a hóra hullik, mintha sárga foltokban fagyna rá a hideg, fehér felületre. Hallani szinte, ahogy ezekkel a sárga fényfoltokkal cintányérozik a sötétség. Semmivel össze nem téveszthető hang, amikor ez a fehér felület a szánkó talpa alatt suvad. Az udvaron ösvényeket lapátolunk, az utcán a lovas szánok már hajnalban keményre tapossák a havat. Szól a csengő a lovak nyakában, a szánkónk kötelét beakasztjuk a saroglyába, s szinte nem is érintjük a havat, olyan gyorsan csúszunk. A kanyarban a szánkónk kiröpül, befordulunk az árok fuvatagába, másfél méteres hó mélyéből kászálódunk a felvilágra. Melegem van, de nagyon tetszik, ahogy a kályha tetejének vaskarikái fehéren izzanak. Ebben a hőségben áll apám a prémgalléros télikabátjában, puhakalapban, gyapjúsállal. Bal kezén kesztyű, a csatos fajta. Jobb kesztyűje a bal kezében. Negyvennyolc esztendő van rajta, két világháború mögötte. Későn nősült, hat évvel idősebb mint én most. Azt mondja: — Az órát meg a gyűrűim a kombinált szobában hagytam az asztalon. Az óra egy ezüst Doxa, pontos ma is. A gyűrűk a karika- meg a pecsétgyűrűt 19
