Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Vekerdi László: „Egy szükséges és lehetséges közép-kelet-európai tudat jegyében…”?

alapvető tájékozódási és adaptációs folyamatait ügyesen és relevánsán tudják transzformálni többé-kevésbé jól strukturált intézmények koordinátáiba; vagy hogy pontosabbak (és illően körülményesebbek) legyünk: a „jelentéstulajdonítási gyakorlat” elemzésével igyekeznek feltárni a körülvevő terével mindig csak együtt tekinthető emberi közösség természeti és társadalmi képződményeinek a kapcsolatait, a modern angolszász kulturális antropológia szellemében. (Dehát nem erre törekedett már Max Weber is? Nem is csak vagy tán nem is annyira nevezetes bürokráciatanulmányaiban, mint inkább csodálatos zenetörténet-filozófiai esszéjében. És Braudel, nem kevésbé csodálatos Mediterráneumában? A talpraesett raguzai dalmata értelmiség „jelentésekből” szellemi és materiális „intézményeket” teremtő tehetsége volt Braudel ismétlődő iskolapéldája; oly hosszan és olyan szeretettel vizsgálta, hogy végül Dubrovnik ugyanúgy valóságos szellemi hazájává lényegült, mint Joyce-nak Trieszt. Hogy háborogna, ha látná, mivé tette (a Világ pilátusi kézmosásától kísérten) az intézményesült gyűlölet! Vagy netán az intézményesült mindkét oldali nemzeti elkötelezettség? A végeredményt tekintve egyre megy.)

„Minden egyes értelmiségi intézmény — olvasható a JANUS-összeállításban — egyrészt a munkája eredményeit általa nyilvánosságra hozó értelmiség (az »alkotó«), másrészt pedig az ezekre kíváncsi (a »fogyasztó«) rétegek intézménye. Mivel az »alkotók« és a »fogyasztók« rétege nagyon differenciált, egy jól működő intézményrendszernek a differenciáltságot kell szem előtt tartania és ennek megfelelően jól meghatározható partikuláris érdekeket kell képviselnie.” Ez azonban többnyire igen nehéz föladat. A képviselők státusa ugyanis „hatalmi status, ők döntenek arról, hogy mit és hogyan képviseljenek”. S így könnyen felejtik eredendő „partikularitásukat”, s egy általános és mindenkit (minden „rendes” embert) magába foglaló egység képviselőinek képzelik magukat. Következésképpen könnyen saját „képviselői érdekeik” alakulhatnak ki, amelyek helyettesíthetik vagy kiszoríthatják a képviseltek érdekeit. Működésük öncélúvá válik, önmaguknak és önmaguk érdekében beszélnek, az önmagukról és a képviseltekről kialakított mentális képnek megfelelően, s végül már nem is a hétköznapi, hanem valamilyen saját „képviselői” nyelven. Ha aztán a képviseltek is elfogadják ezt a nyelvet és a neki megfelelő mentális képet, és nem ismerik fel a képviselt érdekektől eltérő saját érdekeiket, „akkor az értelmiségi intézmények álintézménnyé válását nagyon jó elősegítik.” Az álintézmény pedig elébb- utóbb torzítások melegágyává válik. Ha aztán méghozzá (mint Romániában s a többi szovjet-típusú államban történt) az értelmiségi intézmény kereteit felülről szabják meg, akkor a képviselők és a képviseltek már a kialakulásakor sem találkoznak, az intézmény már indulni is álként indul, s a képviselők eleve önmagukat „azonosítják” képviseltekként. így aztán már indulni is azzal indultak, hogy a nemzetiséget egészében homogénnek tartották, azonosították az önmagukban élő nemzetiségképpel.” Ez az általuk általános érdekként felfogott partikularitás határozta meg tevékenységüket, ahogyan azt többnyire „túlvállalásként, önfeláldozásként, alázatos szolgálatként élték át. Nem vonjuk kétségbe, hogy hitték is: ezt így kell tenni, mert így jó. De kétségbe kell vonnunk a »jó« meghatározásához, a valódi képviseléshez való hozzáértésüket.” Ezt az inkompetenciájukat a képviselők persze soha nem ismerték fel, mert létrehoztak maguk között és a képviseltek közt egy közvetítő réteget azokból az értelmiségiekből, „akik identitástudatukkal erősen ezekhez az intézményekhez kapcsolódtak”, és így mindig a „bentiek” értelmezési szempontjait közvetítették „kifelé”, ahonnét viszont mindig csak az ezekkel megegyezőt továbbították „befelé”; „(így az intézményekben lévők kívülről azt kapták vissza, amit előzőleg »kibocsátottak«, azt, amit hallani és látni akartak)”.

Ebben az intézményi-mediátori kontextusban aztán jellegzetesen kétarcúvá lesz a nemzetiség. „Egyrészt létezik, mint differenciált társadalom, melynek megvannak a maga működési mechanizmusai, másrészt van egy művi, fiktív változat, ami az intézmények által konstruált premisszák szerint épül fel. Ez utóbbi változat ismérvei egybeesnek az intézményeknek, a »képviselőknek« önmagukról alkotott és forgalmazott képével.” Ez a fiktív változat lép a valódi helyébe, s ott hamarosan megmerevedik és rögzül, hiszen „a valóságot »kijelenteni«, vagy valóságképet kialakítani sokkal könnyebb, mint azt a folyamatos reví38