Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Borislav Pekić: Hogyan veszejtsük el a vámpírt? (regényrészlet) - Fordította: Szilágyi Károly

szükségünk is van azért ellenségre. Nélkülük manapság már szinte elképzelhetetlen volna erős és egységes államot szervezni. Minden fejetlenné lenne. Attól félek, hogy egyedül az ellenségeink tartják már csak össze ezt a mi egész gépezetünket. De szerencsére mindig akad elég ebből a habarcsból, természetes állapotban. Felesleges még mesterséges úton is előállítani. Legfeljebb, ha az állam folyó politikai szükségleteire, különleges profilú illegális szervezeteket igényel, kombinált kémhálózatokat, meghatározott földrajzi területen elkövetett diverziókat, egyszóval olyan ellenséges sémákat, amelyek természetes formájukban nem fordulnak elő a terepen, egyedül akkor tartom megengedhetőnek a megrendelt szituációk mesterséges kitenyésztését. De akkor sem hübelebalázs módjára. Germán ésszerűség és gyakorlatiasság! Hogy egy példát is mondjak: a Reichstag felgyújtásával ugyebár nem Goebbels propagandaügyi minisztert vádoltuk meg, hanem Thalmannt és Dimitrovot, természetes ellenségeinket, akikről logikusan feltételezhető a gyújtogatás. És még valami, Rutkowski! Nem bánnám, ha az irodák falára felkerülne néhány családias kép is. Anya gyermekével. Bármilyen anya, bármilyen gyermekével. Madonnát kivéve, persze. Ő nem vált ki semmiféle személyes képzettársítást. Nekünk pedig elsődleges szükségletünk, hogy megváltoztassuk a fogoly személyes viszonyulását az adott helyzethez. Elengedhetetlenül szükségünk van érzelmi részvételre. Bőr alatti belső zavarokra. Miniatűr lelki katasztrófákra. A szív korlátozott szeizmikus mozgásaira. Vissza-visszatérő érzelmi viharokra. Nem, nem, Rutkowski, távolról sem vagyok én olyan szentimentális, mint ahogy külsőmről gondolná.

Gondolná a fene!

— Én racionális ember vagyok. Éppen mert ilyen nagy jelentőséget tulajdonítok az érzéseknek. Veszélyes dolog figyelmen kívül hagyni a szívet. Az ember nem eszmékből tevődik össze, hanem végbélből és emlékekből. Az eszmék csak egy egyszerűsítési folyamat termékei. Az emlékek hiábavalóságának az érzései a leggyakrabban. Meg az üres belek érzése, természetesen. Az eszme a megtorlás a valós élet értelmetlenségéért és nyomorúságáért. Vegyük a kommunizmust! Ez például nem más, mint az emberi faj történelmi elfuseráltságának magas fokú racionalizációja. Maguk, nyárspolgárok, rendszerint emberevőknek képzelik a kommunistákat.

S ezt ő mondja nekem, Hilmar, nekem, aki csak azért egyeztem bele, hogy vele és a megszállt Európa-szerte garázdálkodó lelketlen alteregóival együtt meghenteregjek ebben a véres és értelmetlen történelmi sártengerben, hogy a lehetőségekhez mérten segíteni tudjak az embereken, még a kommunistákon is.

— Maga, a legtöbb kispolgárhoz hasonlóan, azt hiszi, hogy mindegyikükben egy-egy kis képzett és arrogáns Marx van elraktározva. Ezzel szemben az esetek többségében a lelkűk mélyrétegei valami egészen banális érzést rejtegetnek, ragaszkodást egy-egy igazságtalanság emlékéhez, amelynek majd csak a dialektikus materializmus néven ismert utólagos racionalizáció kölcsönöz általánosabb jelentést, amit aztán a mi dolgunk kiszedni belőlük. Lehet, hogy csodálkozni fog, de még a legelvetemültebb kommunista banditának is van édesanyja, felesége, leánya, és, fogódzzék meg, ragaszkodik is hozzájuk, mint minden normális ember. Tegye nekik lehetővé, hogy érezzék saját szívüket, s az hamarosan a maga érdekében fog dobogni. A kimutatás szerint tíz politikai fogolyra mindössze egy olyan jut, akinek az ütlegeléstől megoldódik a nyelve. A fennmaradt kilenc közül, csak azokat számítva, persze, aki teljes beismerő vallomást tettek, még az el nem követett gaztetteket is vállalva, négyet a szeretteik iránti aggodalom indított erre. Legtöbbjük pedig, öt a tíz közül, valamilyen erkölcsi kérdés súlya alatt törik meg. Ez a statisztika azonban csak az értelmiségiekre érvényes. A munkásoknál, iskolázottságuk és intellektuális éretlenségük arányában, szembeöltően megnő a családtagok féltésének jelentősége az erkölcsi aggályokkal szemben. Maga ismeri e dilemmák kínjait, Rutkowski. Maga értelmiségi. És, feltételezem, hajlamos ilyen kérdéseken rágódni, hogy például jogom van-e feláldozni másokat beleegyezésük nélkül. Vagy: gyilkossá leszek-e, ha ártatlan emberek halálát okozom, ártatlanokét, akikért állítólag harcolni akartam? Mi az előbbrevaló, az ember vagy az eszme? Meg ehhez hasonló intellektuális szarásokon. Intézze úgy a dolgo32