Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Horváth Péter: Színház a magasban (regényrészlet)
volna meg bármelyik tételt a lomok között. Mindent meglelt, amit keresett, kivéve azt a valamit, amit kissé fellengzősen boldogságnak neveznek némelyek. Persze hiba volna azt hinni, hogy boldogtalan volt. A nap nagyrészét számtalan javának tisztogatásával és rakosgatásával töltötte el, a fennmaradó időben ellátta magát s a bice lakót, akinek főzött időnként, mosott rá és takarított. Félelmetesen egészségesnek látszott, pedig estére alig maradt jártányi ereje. Évente kórházba vonult „egy kis generálozásra”, s akár a haszontalan használati tárgyakat, szorgalmasan gyűjtötte a betegségeket. Volt zárójelentése, amely szerint cukorbajban, szívnagyobbodásban, pajzsmirigy elégtelenségben, akut vesegyulladásban és vér- szegénységben egyszerre szenvedett. Ebben az egyetlen vonatkozásban hasonlított a bice lakóra. Ha nagyritkán szóba elegyedtek, kitárgyalták egymás nyavalyáit, végül az öregasszony meghívta a portást egy pohár édes likőrre. „Jót tesz a vérnek!” Széppataki úr engedelmesen töltögetett a hölgynek, készségesen szidta vele az orvosokat, akik „még a levegőtől is eltiltanák az embert” — noha ő maga csak szódát ivott. A szorgalmasan szedett vízhajtók dacára, ahogy gyűltek és fejlődtek benne a nyavalyák, egyre terebélyesedett. „Legyen miből leadnom, ha majd muszáj!” Nehezen viselte a felesleges kilókat. Ha rosszul érezte magát és „fulladt a torka”, megivott néhány pohárka rumot, konyakot vagy Triplie- secet, ebéd után pedig fél liter édes vörösbort. Az alkoholtól jóleső szédülés fogta el, almát dugott a harisnyák közé, kombinékat gyömöszölt a befőttes üvegekbe, és kirúzsozta a szemöldökét. Most sípoló lélegzettel ringott a konyha közepén. Szomjas? Vizelnie kell? Kitapogatta poharát a középső konyhaasztalon, szódát spriccelt bele, fogatlan szájához emelte, ivott. A távolban felugatott a Krammerék kutyája. Megnyikordult a kertkapu. A kerti úton bice léptek közeledtek. — Ó, hogy a rossebb! — Széppataki úr belegabalyodott az elvadult rózsabokrokba. — Még ez is?! — Megérdemelted! — kuncogott rosszmájúan egy ismerős hang, amelynek létét pedig kis híján már sikerült elfelednie a hazafelé tartó, gödrökkel, alattom- ban beomlott átereszekkel teli úton. Amíg gödörtől gödörig botorkált a városszéli sötétben, lekötötte figyelmét a girbe-gurba út. Nem gondolt a fájdalmas hasadásra, amely mintha belülről szelte volna ketté a fejét, szinte letaglózta délután. — Mit kedélyeskedtél azzal a hibbant sofőrrel? — kötözködött tovább a hang. — Ha jobban iparkodsz, még sötétedés előtt hazaérsz! — Hülye! — prüszkölt a portás. — Régen sötét volt, mire a rendőrségről kijöttünk. Ne vihogj, inkább segíts ki ebből az átkozott bokorból. Szúrnak a tüskék. Hallod? Szédülök! — Nem elég a színházzal történt katasztrófa, a kihallgatás, amelynek során őt, Széppataki Emilt is gyanúba keverték, mintha tehetne róla, hogy a színház felfoghatatlan módon a magasba röppent, mialatt ő a művészbejáró vasajtaja előtt sütkérezett igenis megengedhető, sőt elvárható módon; nem elég a feleslegesen elvesztegetett idő azzal a valóban hibbant sofőrrel, akiből semmi érdemlegeset nem lehetett kihúzni, még azt se mondta meg, milyen elvtársakat hozott a szálló pincetermébe a fekete autón; ráadásul megint itt ez a gunyoros, kötözködő hang a lüktető koponyája belsejében, ez a cinikus helybitorló, ez a kaján, könyörtelen személyiség, akiben nincs semmi együttérzés, fejhangon vihog a rosszabbik fülében: — Én vagyok a te jobbik éned! 7
